Második fejezet

Sziasztok!❤

Mivel sikeresen hazaértem a táborból - ami amúgy nagyon jó volt - és a második fejezetet is teljesen befejeztem, úgy gondoltam, már most felteszem az oldalra. Arról, hogy milyen időközönként kerülnek majd fel a részek, nem igazán tudok nyilatkozni. Maradjunk annyiban, hogy amint időm lesz rá, már hozom is a frisset. :D

Ehhez pedig jó olvasást kívánok!

Leah Hewittღ

A szerencsés baleset

    Ahogy kijutottunk a hatalmas tömegből, az autó felé vettük az irányt. Carter kicsivel előttünk dalolgatott és ugrándozott, miközben én Tiffany-val vitatkoztam arról, hogy az osztályunkból ki rendelkezik a legszebb hassal. Sehogysem jutottunk düllőre. Hirtelen egy nagy durranás csapta meg a fülemet, és mikor oldalra néztem - megszakítva a veszekedést -, megpillantottam az aszfalton fekvő Cartert.
    Már épp elindultam volna, hogy segítsek neki, de egy ismeretlen kiszállt a gázoló autóból. Az utcai lámpa narancsfénye miatt alig tudtam kivenni az illető arcát, ami leginkább Harry Styleséra emlékeztetett.  Először felmerült benne, hogy valójában én vertem be a fejemet és most hallucinálok, de tévedtem.
- Gyere, segítek - mondta az állítólagos Harry, miközben Carternek nyújtotta a kezét.
- Ó, kedves, hogy nem akarsz ismét elütni - dünnyögte barátnőm, majd ellökte a fiú kezét.
    Megpróbált egyedül felállni, de nem nagyon jött össze neki. Külső szemlélőként úgy tűnt, mintha a bokájával történt volna valami.
- Kérlek segíts, Emily - nézett rám bociszemekkel. Gyorsan odamentem hozzá és felsegítettem.
- Ő, figyi ez így elég ciki. Ti most menjetek haza, jó? Őt majd mi haza juttatjuk - magyarázta Harry.
- Az nem fog menni - húztem el a számat - Nincs jogosítványa egyikünknek sem, Carteren kívül.
- Hogyhogy?
- Az mindegy - legyintettem. - De akkor velünk mi lesz?
- Nincs elég hely a kocsiban. Úgy látszik, hogy buszozni fogtok.
- Az sem fog működni. - vágta rá Bella.
- Miért? - kérdezte Harry most már egyre feszültebben.
- Mert már éjfél van és elment az utolsó busz is. A következő fél ötkor jön.
- Akkor taxit kell hívni - vetett fel egy újabb ötletet.
    Magamban szarkasztikusan megjegyeztem, hogy úgy néz ki, egy cseppett sem szeretné a társaságunkat. Na de hát mit van mit tenni? Legközelebb ne üssék el a barátnőnket.
- Az egy kész vagyon, nincs nálunk annyi - tiltakozott Bella ismételten.
- Akkor kénytelenek lesztek velünk tartani. Gyertek - szólt ki a kocsiból egy kedves hang.
    Harry elfogadta, hogy vesztett és vállat rántott, majd intett nekünk, hogy kövessük. Mivel nem akartuk még jobban felidegesíteni, inkább szót fogadtunk neki.
- Ezek most komolyan a One Directionösök? - súgta nekem Tiff.
- Úgy látszik.
    Elég jó kis autójuk volt, hét férőhelyes terepjáró. Az anyósülésen ült Louis, mögötte Liam, Liam mellett Zayn, Zayn mellett pedig Niall. Leghátulra mászott be Harry, akinek még maradt egy szabad ülés a baloldalán.
- Carter, te ülsz mellém – jelentette ki Harry. – A többiek ott foglalnak helyet, ahol épp találnak maguknak.
- Rendben - bólintottunk rá egyszerre.
    Tiff váratlanul valami aszmásrohamszerűséget kapott, mert kapálódzni kezdett és nehézzé vált a légzése. Végül kitört belőle egy óriási sikítás. Harry Carteren át kiugrott a kocsiból, villámgyorsan Tiffany mellett termett és befogta a száját.
- Kérlek, ne csináld ezt – súgta a fülébe. - Most elveszem a kezemet és te szépen csöndben maradsz. Megegyeztünk?
    Harry annyira erősen szorította barátnőm száját, hogy az csak bólogatni tudott. Harold lassan elemelte a tenyerét. Tiff ezek után szerencsére néma maradt. Először szállt be az autóba, ezért Liam ülébe kellett ülnie. Elég csalódotnak látszott. Hihetetlen, hogy még ezzel sem elégszik meg!
    Utána Alexa következett, aki Zayn lábainak kényelmét élvezhette. Ő sem volt felhőtlenül boldog. Bella előre került, Louis társaságába. Pár pillanattal később Alexa és Tiffany szinte egyszerre szúrták ki egymás „ülőhelyét”.
- Cseréljünk helyet, légy szí’ - kérlelte Tiffany-t
- Nem. Én itt ülök.
- Én pedig ZAYN ölében.
- És? Én LIAM ölében ülök.
- Kit izgat? Ez itt Zayn.
- Ez pedig Liam.
- Zayn! - emelte feljebb a hangját Alexa.
- L.I.A.M – cifrázta tovább, majd végig simított az érintett arcán.
    A két fiú már teljesen le volt döbbenve, ahogy mindenki más is. Carternek, Bellának és nekem már teljesen lesült a bőr a képünkről. És még nem fejezték be a játszmát. Alexa arcáról könnyedén leolvasható volt, hogy valami nagyon durvára készül.
- És? – felvonta szemöldökét, majd gúnyosan elmosolyodott és megfogta Zayn arcát. Egyre közelebb és közelebb hajolt a fiú arcához - aki még csak tiltakozni sem tudott -, mikor Tiff váratlanul felvisított:
- Állj! Tied a hely.
    Alexa diadalittasan elvigyordott, majd helyet cseréltek. Zayn arca rákvörös volt, alig bírta megemészteni a történteket. Zavarában az inggallérját igazgatta.
- Na, beülsz végre? – törte meg a három másodpercig tartó döbbent csendet Niall, miközben elhúzta szemem előtt a kezét. Ő ült a legszélen, mint utolsó szabad „ülés”.
- Öhm… Aha - makogtam, majd beültem az ölébe.
    Pillanatokon belül el is indultunk.
    Az újságírók miatt kénytelenek voltunk valami hosszú, zötyögős kerülőúton menni. Miután leparkoltunk a kórháznál, én szabályosan kiborultam a járműből. Niall segített fel a földről. Ezután kiszedtük Carter is a kocsiból és bevánszorogtunk az épületbe. A váróban egy lelket sem találtunk. Sötét volt, csak egy aprócska, öreg lámpa világított. Pont semennyit sem javított a helyzetünkön.
- Hahó! – szólalt meg Harry.
    A szoba túlsó felén lévő pult mögött valaki összerezzent, majd ásítozva megdörzsölte a szemét. Ha nem tévedek, ő volt a recepciós.
- Mit akarnak? – kérdezte morcosan.
- Esetleg bemenni a doktorhoz?! - vágott vissza szarkasztikusan a fürtös bandatag.
- Menjenek csak be - felelte mit sem törődve a megjegyzéssel, majd azzal az erővel vissza is aludt.
    A rendelőben az orvosi is épp szunyókált. Harrynek elege lett abból, hogy mindenki az álmok mezején szaladgál az épület egész területén, ezért egy hatalmasat csapott a helységben elhelyezett kisasztalra. A hangra nagyjáből 600 méteres körzetben mindenki felriadhatott.
- Igen? – ugrott fel ijedtében az orvos.
- Fáj a hölgy bokája. Nem tud ráállni – magyarázta udvariaskodva.
    A doktor hevessen vizsgálgatni kezdte Carter bokáját, miközben mi is mind elálmosodtunk. Úgy látszik, van valami az itteni levegőben. Az orvos ide-oda billegtette a fejét, miközben Carter lábát tanulmányozta. Hosszas csend után végül megszólalt:
- Csak kibicsaklott a bokád, semmi különös. Pár nap és rendbe fog jön. Most már haza is mehettek - mosolyodott el.
    Mindenki furcsállta, hogy ilyen gyorsan végeztünk. Szótlanul cammogtunk ki az ajtón. A recepciós hölgy még gyorsan megdobott bennünket egy-egy naranccsal. Az autó felé vezető úton leszedtük a gyümölcs héját, majd eldobáltuk azt a bozótosban. A járműben elfogyasztottuk a naracsokat. Carter minimum hússzor leette magát, amin roppant jól szórakoztunk.

|{

   Mire visszaértünk a stadion elé, Carterék kocsija már sehol sem volt. Sérült barátnőnk egyből sokkot kapott és folyamatosan azt hajtogatta, hogy az autó egy vagyont ér és az édesapjáé.
- Hova tűnhetett? - aggodalmaskodott.
- Honnan kéne tudnunk?! Szálljatok ki és menjetek haza - undokoskodott Harry.
- Hajnali 2-kor? – kerekdett ki Niall szeme.
- Szerintem vigyük őket haza - kapcsolódott be a beszélgetésbe Zayn.
- Nem, az ki van zárva! És ha meglátnak? Nem lenne jó, ha észrevennék, hogy öt idegen lány száll ki az autónkból - ellenkezett Liam.
- De muszáj lesz – sóhajtotta Harry. – Niallnek igaza van. Ha hajnali kettőkor itt hagyjuk őket, valószínűleg a konténerben végzik.
    Nagyot nyeltem. Semmi kedvem sincs egy konténerben végezni. A néma csendben csak egy bunkó légy zümmögését lehetett hallani, aki mindenáron minket akart elbősziteni. Liam hirtelen lehunyta szemeit, majd intett, hogy siessünk. Az út ezek után szörnyen feszültté vált. Senki sem szólt egy szót se.
    Háromnegyedórával később Tiffany-t, Bellát és Alexát már kirakták a házuk előtt, így csak ketten maradtunk Carterrel.
- Ti hol laktok? – tudakolta Louis.
- Elmentek balra, majd jobbra és aztán fel. Azután a lejtő előtt elkanyarodtok és már meg is érkeztünk.
- Na, akkor még egyszer, csak egy kicsit lassabban és tagoltabban - mosolygott Harry.
- Elmentek balra, majd jobbra és aztán fel. Azután a lejtő előtt elkanyarodtok és ismét ott vagyunk – szótagolta el Carter, röhejesen artikulálva.
    Amikor megállt az autó barátnőmék háza előtt, engem is megkérdeztek, hogy merre lakom, mire közöltem velük, hogy Carternél alszok. Ez így is volt. Az már mellékes, hogy a szemközti ház a miénk.
    Kiszálltunk a kocsiból, majd elköszöntünk tőlünk. Már majdnem beértünk a házba, mikor visszatolatott a kocsi és egy mély hang, feltehetően Zayn, kiszólt belőle:
- Merre van a legközelebbi hotel?
- Olyan kétórányira innen - ingattam meg a fejemet.
- Mennyire? – esett le az álluk
- Mi van, nem hallotok? – tudakolta Carter szarkasztikusan.
- Az nem jó! Mire odaérünk és lefekszünk, már kelhetünk is.
- Ez van – rántott vállat Carter, miközben a ház felé fordult.
- Aludjatok a kocsiban – javasoltam.
- De itt reggel észrevesznek a rajongók - rázta meg lemondóan a fejét Louis.
- Sötétíttet ablakon keresztül?
- Igen.
- Akkor a garázsban fogtok aludni - sóhajtotta barátnőm. – Anyu és apu csak kilenckor kezdenek, addigra pedig már nem lesztek itt. Hely az van. Meg persze a kocsi sincs meg, úgyhogy tök mindegy.
- Oké, köszönjük szépen – hálálkodott Harry
- Amúgy melyik a te ablakod? – tudakolta Louis pár pillanattal később.
- Az erkélyes, ott jobboldalon – válaszoltam Carter helyet.
    Erre már nem reagált semmit sem, csak mosolygott és becsapta a kocsiajtót. Elindult a feljáró felé, majd betolatott a garázsba. Az autó leállt, a lámpafények kihunyat és teljes csend lett. Csak a tücsköket lehetett hallani.
    Gyorsan felmentünk a szobájába és bekapcsoltuk a gépet. Megkerestük a fényképezőgépemnek az USB-jét, majd feltöltöttük az összes képet, amit a koncerten és a dedikáláson készítettünk. Meg kell hagyni, nagyon jók lettek.
    Kissé zavart, hogy egy szót sem szltunk egymáshoz, csak ültünk és néztünk ki a fejünkből.  Hirtelen kopogás hangja ütötte meg a fülünket, mely az ablak felől jött. Egyszerre néztünk oda, de hiába. Az ablakon át csak a csillagos eget láttuk. Folytattuk hát a bambulást, mikor ismét meghallottuk az ismeretlen forrású zajt. Újból abban az irányba tekintettünk, ahonnan véleményünk szerint jött, de nem észleltünk a sötétben semmit vagy senkit sem, aki kiadhatta volna. Kicsit ijesztő volt a helyzet.