Hatvanhetedik fejezet

Üdvözletem:33

Örülök a sok kommentnek:D Bocsánat hogy ilyen későn hoztam az új részt. Nincsen kifogás, lusta voltam írni...

Na, de most itt van:D jó olvasás és kellemes hétvégét:)

Lelkiismeret-furdalás

Egész estét dühösen forgolódtam és reménykedtem  hogy nem is ő írta ki csak elnéztem. De amikor reggel ismét megnéztem láttam, hogy nem… ő írta ki. Egy kis idegig ideges voltam, de hamar eluralkodott rajtam a lelkiismeret-furdalás. Miattam írta ki a tweetet. Ha én egy kicsit kedvesebb lettem volna, akkor nem csinálta volna meg. Tisztára kikészültem és reméltem, hogy mihamarabb bocsánatot tudok majd kérni tőle. Megreggeliztem és vártam, hogy hívjon. Biztosra vettem, hogy hívni fog, hiszen minden nap hív. Aha, hát nem. Aznap nem hívott estére pedig még jobban összezuhantam. Hibásnak éreztem magam mindenért és nem csak az akkori vitatkozásunkra terjedt ki. Az egész kapcsolatunkra. Ha én is felhívom, néha vagy ha nem engedem Jacknek, hogy megcsókoljon, ha nem akadok ki a Demis csókja miatt, ha nem jövök össze Joshsal lehet, hogy hamarabb összejöttünk volna vagy egyáltalán nem is szakítunk. Az ablakomon kifelé bámulva sírtam szomorú számokat hallgatva. Mazochista vagyok… Összeállítottam a top síros listámat és kibőgtem rá magam. Mivel Carter sem volt otthon hangosan zokogtam. Igazából örültem volna, ha valaki meghallja, még akkor is, ha majd leordít, hogy ne bőgjek, de akkor is a tudat, hogy valakinek feltűnt, de nem… senki sem keresett, senki sem kérdezte hogy vagyok. Ismét uralkodott rajtam a magány és egyre jobban magamba zuhantam tulajdonképpen saját magam miatt. Ha én nem bőgök, és nem hibáztatom magam mindenért akkor nem lett volna ez, de tehetek róla, hogy szeretek szenvedni? Igen, tehetek, de nem akarok. Néha jó sajnálni magunkat… Végül álomba szenvedtem magam. Fél 12-kor keltem fel. Nem volt kedvem enni, nem volt kedvem beszélni se semmit csinálni. A tévé előtt ültem és csak nézni ki a fejemből, de ne tudtam. Folyamatosan cikáztak a gondolatok a fejemben. Hirtelen azt vettem észre, hogy a telefonom nem akarja abbahagyni a zenélést.

- Anya! – vetem fel a telefont boldogan.

- Szia, kincsem. Hogy vagy? – érdeklődött.

- Jól. – hazudtam. – Ti hogy vagytok?

- Mi is jól vagyunk. Mamád egyre jobban van.

- De jó. – mosolyodtam el halványan. – És akkor van esély arra, hogy esetleg visszajöttök? – próbálkoztam.

- Erről majd beszélni fogunk kicsit bővebben is, ha kijöttök. Ugye ki tudtok jönni?

- Én nem hiszem. Kirúgtak és pénzem sincsen…

- Uh… kicsit miért nem szóltál? Ugye van elég pénzed rezsire meg kajára.

- Persze… amit küldtetek abból elélek. Igaz hogy kevés van, de még elég. – biztosítottam.

- Greg és Sarah is fog jönni természetesen együtt. Még nem beszéltetek erről?

- Nem. – feleltem szomorúan.

- Akkor biztos fognak. Megvesszük a repjegyedet rendben?

- Jó… amúgy mikor beszéltél erről Greggel?

- Tegnap hívott föl. De nyugi. Biztos fog még ma hívni.

- Remélem.

- Na, mesélj! – mondta én meg elkezdtem mesélni. Elregéltem, hogy szakítottam Joshsal, hogy újra összejöttem Niallal és hogy ki Carter új pasija. Hozzátettem természetesen hogy nem szimpi és nem bírom, de anya rögtön mondta, hogy biztos kedves csak én nem ismerem még rendesen. Még anya is bírja őt… komolyan csak én látom benne a rosszat?

Még egy órát beszélgettem vele és a család többi taggal is, de menniük kellett. Én ismét visszazökkentem a magányos létembe és ismét vártam Niall hívását. 9-kor azonban megelégeltem, hogy szenvedek és tárcsáztam a számát, de mielőtt kapcsolta kinyomtam. Sietve emberi  formát öltöttem magamra, ami abból állt, hogy megfésülködtem és vízálló szempillaspirállal szépítettem a kisírt szemeimen. Felvettem egy csőnacit, tornacipőt és egy nagyon meleg pulóvert. Levágott ujjú kesztyűt és egy kötött sálat is a nyakam köré csavartam meg ne fázzak. A telefont a zsebembe csúsztattam a kulcsaimmal együtt. Kiértem az utcára majd egy kicsit megtorpantam. Az utcán tomboló fiatalokat pillantottam meg, de hamar tovább álltam. Több utcányira lakott Niall a gazdag negyed távoli házában. Egy óra gyaloglás után odaértem hozzá és becsöngettem. Hamar ki is jött Mary.

- Öhm… szia! – dadogtam.

- Szia. Niallt keresed?

- Igen. – biccentettem egy kicsit bizonytalanul.

- A kertben medencézik, de nem egyedül. – mondtam. Ekkor a szívverésem az egekbe szökött, a gyomrom összeszűkült és legszívesebben elszaladtam volna, de nem lehetett. – Nyugi, csak egy régi haverja van itt. – mosolyodott el.

- Akkor megyek. Nem akarok zavarni.

- Te nem zavarsz. Biztos örülne neked Niall.

- Mindegy. Csak beszélni szeretem volna vele.

- Mondom, gyere be.

- Nem. – vágtam rá. - Majd akkor máskor. – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Ahogy gondolod. – biccentet.- Akkor, szia. – köszönt. Intettem neki majd becsukta az ajtót. A szememről letöröltem a könnycseppet és elindultam hazafelé. Már este 10 óra volt. Minden kis zajra összerezdültem és inkább bedugnám a fejem a földbe. Ilyenkor rossz hogy nem struccnak születtem.

Már a gazdag negyedből kint lehettem mikor egy autó lelassított mellettem. Elkezdte lehúzni az ablakot a benne ülő személy. A tokomban dobogott a szívem már kezdtem volna sikítva futni, de akkor meghallottam Niall édes hangját.

- Hova sietsz ennyire? – kérdezte komolyan.

- Haza.

- Szállj be. – szólt rám.

- De a haverod…

- El van nélkülem is.

- Nem akarok zavarni. – motyogtam.

- Nem jössz? Szállj már be. – nevette el magát. Eleget tettem kérésének és beszálltam. Nem kérdeztet semmit csak visszament a házához. Kiszállt és én követtem. Bementünk (már Mary sem volt ott) és leültetett a kanapéra.

- Miért jöttél? – nézett mélyen a szemembe.

- Sajnálom. – szakadt ki belőlem. Kitört belőlem a maradéksírás is (csodálom, hogy még nem apadt el a könnycsatornám). Magához húzva átölelt.

- Most miért sírsz? És egyáltalán mit sajnálsz?

- Hát hogy bunkó voltam meg úgy mindent. Hogy nem hívtalak és én hibáztattalak meg a Demis is hogy kiakadtam.

- Az régen volt. – csókolt homlokon.

- Attól még hülyén reagáltam le! – motyogtam könnyeimet elnyelve.

- Ne sírj már! – ölelt szorosan magához. Eltolt magától és rám mosolygott. – Nem haragszom. Semmiért.

- Még azért sem amikor a meccsen lekiabáltalak.

- Nem, azért sem. – mosolyodott el halványan. Szinte ráugorva megcsókoltam hosszasan. Halvány fény mellett merültünk egymásba.

- Szeretlek! – szalad ki a számon két csók között. Óvatosan elmosolyodott és közelebb húzott magához. Szorosan ölelt. Én mellkasába temetem arcomat és mélyen beszívtam finom illatát.

- Nem vagy éhes? – érdeklődött szinte suttogva.

- Nem. Nem vagyok. – emeltem fel a fejemet. Mélyen a szemébe néztem és lassan megcsókoltam.

- Én igen, szóval együnk valamit. – mosolyodott el a lassú csókom után.

- Jó. – biccentettem én is vigyorogva. Közösen összedobtunk egy majonézes tonhalas pirítóst és benyomtuk. Én is ettem, belőle mert imádom. Ezután leültünk a kanapéra. Az ölébe másztam ezért én a két lába között voltam, háttal neki. Átkarolt hátúról, én az átkulcsolt kezére helyeztem mancsom és a mellkasára dőlve néztük a horrort a tévében. Nem értem miért mindig az nézünk, valamiért szeretünk megijedni majd egymáshoz bújni. Jobban mondva én hozzá, de azt mindketten élvezzük.

- Miért hitted azt, hogy haragszom rád? – kérdezte meg hirtelen.

- Nem tudom. Csak azt hittem.

- Szerintem inkább saját magadra haragudtál, mint rám. – motyogta.

- Lehet. – suttogtam és enyhén elmosolyodtam. – Na és? Hogy megy a munka?

- Megy.  Veled mi van?

- Megyünk majd ki anyuékhoz! – ujjongtam.

- Na, a remek! Karácsonykor?

- Nem. Novemberben. Karácsonykor szerintem ők jönnek haza, és ha ők jönnek, akkor a nagyi is jön. Mondjuk amúgy is jönne, de akkor is.

- Értem én. - nevetett fel. – Ma még haza akarsz menni?

- Öhm… nem. Ugyanis 3 perc múlva holnap van. – pillantottam az órára.

- Ja. Akkor itt alszol?

- Ha nem zavarok…

- Te zavarni? Kérlek. – nevetett fel.

- Amúgy milyen barátod volt itt?

- Nem ismered. Dublinban lakik aztán meghívtam.

- Mi van? Te meghívtad és elküldöd miattam? És most hol van szegény?

- Egy hotelben. Megkértem Maryt hogy dobja el.

- Sajnálom. – motyogtam.

- Ezért is bocsánatot kérsz?

- Igen. Miattam küldet el az egyik jó barátod.

- Nem te küldted el, hanem én. És amúgy is, amikor mondta Mary, hogy itt voltál a srác maga ajánlotta föl, hogy beszéljek veled és ő elmegy addig sétálni, de mivel tudtam, hogy itt maradsz azért inkább egy hotelbe vitettem.

- Ennyire kiszámítható vagyok? – háborodtam fel az előbb hallottakon. Niall nevetve bólogatott. - A srácokkal mi van? Rendben vannak? – érdeklődtem egy kis csend után.

- Aha. Mindenki jól van. Louis és Bella remekül elvannak, ugyanúgy, mint Zayn és Tiff.

- Harry?

A földre szegezte tekintetét majd szomorúan rám nézett.

- Harrynek kezd összejönni valami egy új csajjal.

- Mi van? – döbbentem le. A hangom vékony volt és felismerhetetlen.

- Jenifernek hívják a csajt. Egy buliban találkoztak.

- És ki ő? Egy rajongó vagy… ki?

- Nem. Egy gazdag család sarja. – felelte unottan.

- Legalább jó fej?

- Még nem beszéltem vele, de egyelőre nem is akarok.

- Ne már… akkor végleg vége van a románcuknak?

- Úgy tűnik. – felelte nagy sóhajjal és elnevette magát.

- A klip már kész?

- Milyen klip?

- Hát a „Csak te meg én”

- Ja! – kapott észhez. – Aha, már kész van.

- És milyen?

- Az titok! – hajolt oda hozzám.

- Csak annyit mondj, meg hogy szerepel e benne egy nálam szebb lány.

- Nálad szebb nem. – vágta rá.  Picit elmosolyodtam.

- Szóval lesz benne lány. – szomorodtam el.

- Lesz. – biccentett.

- Ne már… ugye megtartjátok a 3 méter távolságot?

- Sajnálom, de így is több információt adtam ki, mint amennyit szabadott volna.

- Ne legyél már ilyen!

- De, de… - nevetett fel.

- Akkor legalább mond el, hogy néz ki.

- Nem. Legyen annyi elég hogy szerintem nem széplány.

- Jó… nem féltékenykedek. – nevettem fel.

- Nincs miért féltékenynek lenned.

- Szerencséd! – mutogattam a mutatóujjammal. Egymás szemébe meredtünk. A romantikus pillanat hamar megszűnt ugyanis farkasszemet kezdtünk nézni. Sajnos ő nyert…

Elmentünk aludni. Végre mellette szenderülhettem álomba.  Én a mellkasára hajtottam a fejem egyik kezem a mellkasára tettem a másikat magam alá raktam. A lábammal átfogtam az övét. Ő csak egyszerűen átölelt, de egy ölelésben rengetek, érzelem van. Egy ölelés lehet baráti, családi vagy szerelmes, búcsúölelés vagy egy „de jó hogy újra látlak” ölelés. Az embernek szüksége van, rá mert ez többet jelent mindennél. Az ölelés kifejezi, hogy fontos neked az adott ember. Az öleléstől mindenki boldog lesz és mosolyt csal mindenki arcára, mert meleg, puha és biztonságérzetet ad, hiszen úgy érzed, van valaki melletted…

Hatvanhatodik fejezet

Sziasztok:3

Köszönöm a kommenteket<3 nagyon jól estek

kicsi önbizalmat kaptam. Örülök hogy tetszik(:

még egyszer köszönöm szépen:')
azért nem tudtam eddig részt hozni mert voltak nálunk német cserediákok
 és nem volt időm írni:s

ehhez is kommenteljektek jó olvasást<3

by:Leah Hewitt

Reggel kisírt szemekkel keltem fel a telefonomon csörgésére. Valaki hívott. Reméltem, hogy Niall ez, de nem. Egy olyan ember hívott, akire egyáltalán nem számítottam.

- Halló! – vettem fel a készüléket.

- Szia. Felébresztettelek? – kérdezte a hang.

- Ki az? – rémültem meg.

- Dylan. Dylan Wood. – mondta. Nem tudtam mit szólni. Miért hívott fel? Mit akarhat tőlem. Talán Cartert keresi? De akkor miért nem őt hívta. Vááá! Ezt nagyon nem értem… - Ugye nem felejtettél el. – nevetett föl. –Velünk strandoltál a nyáron.

- Ja! Igen… tudom. – zökkentett ki a gondolataimból.

- Akkor jó. Hallottam, hogy szakítottál Josh-sal. – csapott a közepébe.

- Igen. De honnan tudod?

- Josh mondta. – vágta rá hanyagul. – Gondoltam eljöhetnél, egy kézilabda meccsünkre ne legyél egyedül. Gondolom, Carter el van foglalva a pasijával…

- Öhm… ja, elég sokat van vele, de én megvagyok. Ettől függetlenül nagyon szívesen elmegyek a meccsetekre. Will is játszik, igaz?

- Pontosan. Akkor ma jó? Ne haragudj, hogy csak most szólok, de tegnap beszéltem vele telefonon…

- Nincsen programon. Nagyon szívesen megyek. Amúgy ingyenes?

- Igen. Vagy ha nem lenne az, bevinnélek.

- Reméltem. – nevettem.

- Akkor 2-re legyél a nyugati buszvégen. Eléd megyünk.

- Okés. – biccentettem. – Akkor, kettőkor a nyugati buszvégen.

- Igen. Örülök, hogy jössz. Cartert is elhívhatod nyugodtan.

- Jó. Amúgy már szakítottak Harryvel.

- Harry a kis sírós göndörke, igaz?

- Aha.

- Hogy-hogy?

- Harry megcsalta őt.

- Ha velem maradt volna nem élte volna át azt… - jegyezte meg alig érthetően.

- Lehet. – suttogtam.

- Akkor most szabad? – kérdezte izgatottan.

- Sajnos lekéstél. Valami idióta gyerekkel jött össze. Még gimis!

- Haha! – röhögte ki hangosan. – Egy taknyossal jár?

- Egy idősek csak megbukott. – mondtam. Csend volt majd végül megszólalt:

- Most le kell tennem. Bocsi télleg’. Szia, akkor majd gyere oda kettőre.

- Rendben. Szia. – köszöntem el, de nem hiszem, hogy hallotta ugyanis lecsapta a telefont. Körülnéztem a szobámon és rá kellett jönnöm, hogy nagyon koszos. Gyorsan rendet tettem és felöltöztem valami sportos, de mégis csinos cuccban.  Már a nappaliban voltam felöltözve, mikor Carter kijött a szobájából. Egy nagyon rövid nacit viselt egy bő pólóval. Ha emlékezetem nem csal, akkor az még Harryé.

- Öhm… ma felhívott Dylan.

- Engem? – kerekedtek el szemei.

- Nem. Engem. És elhívott minket egy kézilabda meccsre ma.

- Ma?

- Aha.

- Ajj… nem jó. Franknak is lesz egy meccse ma.

- Oh… kár. – húztam a szám. - Pedig tuti tök jó lett volna.

- Ja, szerintem is.

- Na, mindegy is. Akkor majd találkozunk este. – mosolyogtam.

- Nem hiszem, mert koli!

- Ja, tényleg. Megörülök a kollégiumtól. – fújtattam.

- Én is. Ide-oda megyek, mint egy félőrült.

Felnevettem és tovább néztem a sorozatom a tévében. Carter is velem tartott egy együtt néztünk a Spongyabobot. Igen, érett félig felnőtt 18, lassan 19 évesek vagyunk.

- Am te mikor mész el itthonról?

- Fél 3-kor. Te?

- A fél kettes busszal megyek le a nyugatira.

- Oks. Mikor érsz majd haza?

- Fogalmam sincsen. De még világos lesz. Remélem…

- Kérd majd meg Dylant, hogy hozzon haza. Mindenképpen! – mutogatott az ujjával.

- Jó.  – forgattam a szemeim. Most komolyan, mintha anyát hallanám…

Megebédeltünk (Carter már megint salátával etet. Kecske leszek a végén) aztán összekészülődtem a meccsre. Nagyon izgultam. Féltem, hogy nem lesz közös témánk, hogy totál egyedül leszek majd ott és senki nem lesz majd társaságomnak. A buszmegállóban és a buszon is ilyeneken agyaltam. Mikor megérkeztem a nyugatihoz nem tudtam hova menjek. Mindenhol emberek voltak és mind morcos volt… Nem szeretek egyedül London utcáin lenni. Félek. Szerencsére hamar  megtaláltak. Will mellett ott volt a szöszi barátnője. Alexa óta vele van. Úgy látszik nem csak egy enyhe fellángolás volt.

- De jó hogy itt vagytok! – fújtam ki a levegőt.

- Igazán nincs mit! – ölelt át Dylan majd Will is.

- Helló! – köszönt a szöszi. – Nicole vagyok.

- Szia, Emily. – mosolyogtam rá. Biccentet és indultunk a kocsihoz. Mint Joshnak is volt egy kicsi, nem túl jó autóba ültünk bele. Szűkösen csücsültünk, merthogy a plafon is alacsony volt. Még nekem is! A 162 cm magasságommal!

Az utat csendben végigültem és hallgattam a többiek beszélgetését. Ami abból állt, hogy le fogják alázni a másik csapatot, mert van valami új gyerek és ő nagyon jól tud kézi labdázni. Ő a titkos fegyverük…

 Amikor 1 óra utazás után végre ott voltunk totál elzsibbadtam. Tényleg nagyon kicsi ott a hely. Az épület lepukkant volt. Néhány helyen kopott a festék, az ablakok sem a fénykorukat élték, de mindezek ellenére szép hely volt. Egy erdős rész mellett, a város szélén helyezkedett el. A kocsiból kiszállva végre kaptam levegőt. Mikor úgy éreztem már nem szédülök az oxigén hiánya miatt elindultunk a sportcsarnok felé.  Bent sem volt jobb a környezet. Az is lepukkant volt.

- Gyere. – hívott Dylan maga után. Szó nélkül mentem utána. A pálya szélén sétáltunk el. Néhány játékos már melegített.

- Többiek merre? – kérdezte Will az egyik játékostól.

- Büfénél! – ordította vissza.  Lassan kimentünk a terem másik ajtaján. A büfénél sokan voltak.

- Ott van Frank! – mutatott Dylan jobbra. Oda mentünk az előbb említett személy mögé. Will ráugrott a hátára és röhögve üdvözölték egymást. Frank mellett álló lány megfordult és totál ledöbbentem, ugyanis Carter állt ott.

- Mi csinálsz itt? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Te mi csinálsz itt?

- Én Dylannel meg Willel jöttem a meccsre!

- Látod, ő is a mi csodafegyverünk. – röhögött Dylan és Frankre mutogatott.

Mi van? Most komolyan az a nyomi gyerek a csodafegyver!? Miért Isteníti őt mindenki? Váááá! Csak én nem bírom? Hahó! Valaki utálja már velem!

- Szia. – intettem neki.

- Szóval Dylan és Frank együtt játszik. – esett le Carternek is. – De durva…

- Ja, durva. – méregettem dühösen Franket. Valami megrezzent a zsebemben.  Gyorsan előkotortam a telefonom és felvettem.

- Szia, szívem. – hallottam Niall kedves hangját. – Hol vagy? – döbbent le hirtelen. Gondolom meghallotta a mellettem őrjöngő tömeget.

- Helló. Éppen egy kézilabda meccsen vagyok.

- Hol? – kérdezősködött.

- Öhm… nem tudom pontosan.

- Kivel vagy ott?

- Itt van Dylan, Will…

- Ugye jól vagy? – szakított félbe. Hangja egyre idegesebb lett.

- Persze hogy jól vagyok. Miért ne lennék jól?

- Mert azok Josh haverjai.

- Képzeld, van nevük is. – háborodtam fel.

- Miért nem szóltál? – hagyta figyelmen kívül az előbbi megjegyzésem. Egyáltalán felfogja, amit mondok?

- Mégis miről?

- Hogy mész velük meccsre.

- Kellett volna?

- Igen ugyanis a barátod vagyok.

- Attól még nem kell engedélyt kérnem!

- Nem is azt mondtam, csak örülnék, ha azért néha beszámolnál hova és kivel mész, mert aggódok.

- Jaj, nem kell anyámat játszanod! – háborodtam fel egy kicsit, mert neki is agresszívra váltott át a hangja.

- Baj hogy aggódok?

- Mennem kell. – mondtam. Igazából nem kellett, de nem akartam már vele tovább vitatkozni. Már eléggé felbosszantott.

- Most haragszol?

- Igen. – vágtam rá őszintén és lecsaptam. Carter furcsállva nézett rám. Én csak megráztam a fejem.

- Mi történt? – érdeklődött tök nyugodtan.

- Semmi. – fújtattam.

- Na, mondjad.

- Csak annyi hogy Niall kiakadt azon, hogy Willel és Dylannel eljöttem és neki nem szóltam.

- Ezen vesztetek össze?

- Nem összevesztünk csak vitatkoztunk egy sort.

- Vagyis összevesztetek.

- Ha te így hívod. – legyintettem. Carter elnevette magát.

- Meg tudom érteni őt. Aggódik, mert tu…

- Nem! Szerintem csak idegesíti, hogy nem mondtam el neki. De most mit várt? Hogy mindenért felhívom!?

- Nem, de azért érezd át az ő helyzetét is. Josh miatt eléggé rossz társaságba keveredtél. És Niall ezt nagyon jól tudja. És gondolom, ő azt hiszi, hogy Dylan és Will is ilyen.

- Nem is ismeri őket. Azt se tudja miért hívtak el!

- Valami baj van? – lépet oda hozzánk Frank.

- Nincsen. – szóltam rá idegesen. A szemeim szikrákat szórhattak, mert eléggé meglepődve állt ott. Látszott rajta, hogy egy csepp rossz szándék sincsen benne, de valamiért engem ez hidegen hagyott. Nem bírtam őt. Kész, pont. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam lehiggadni.

- Vegyünk egy chipset meg kólát és menjünk be. – ajánlotta föl Carter.

- Rendben. – biccentettem és beálltunk a büfénél ácsorgó embersor végére. 10 percet legalább álltunk. Mire odaértünk szinte mindent kifosztottak. Csak egy fajta chips volt (sajtos, a kedvencem) és üdítőből is csak három darab ácsorgott a hűtőben. Elvittük az utolsó chipset és én egy Fantát Carter pedig egy üveg bubi mentes vizet. A hülye diétája miatt nem iszik semmi cukrosat. Bementünk és legalul még volt hely, úgyhogy gyorsan beültünk oda. A srácok még melegítettek. Sokszor felénk néztek és mosolyogtak. Negyed négykor elkezdődött a meccs. Nagyon jól játszottak. Frank tényleg meglepően ügyes volt, pedig nagyon szurkoltam, hogy csesszen el valamit. Én és a kedves gondolataim.

- Hajrá! – visongott Carter. – El sem hiszem, hogy az Angol válogatott tagjai.

- Ez komolyan az Angol válogatott? – döbbentem le.

 - Aha. Nem tudtad?

- Nem. – tapsoltam még mindig tök ledöbbenve.

- Gyerünk Wil! – kiabált Nicole is. Ő volt a leghangosabb, és ahogyan láttam értett is a kézilabdához velünk ellentétben. Én is Carter csak azt tudunk, hogy be kell dobják a kapuba a labdát.

- Öhm… te kézi labdázol? – kérdeztem Nicole-tól.

- Igen. – biccentett. –- Az remek. Esetleg az női válogatottban?

- Igen. Ott. – nevetett. – Így ismertem meg Willt.

- Édes. – motyogtam. A meccsnek 2 óra után vége lett. Már eléggé kimerültem a nagy szurkolásban. Fogytam legalább 2 kilót annyit ugráltam meg izgultam értük. Amúgy megnyerték a mérkőzést így mennek tovább a középdöntőbe. Carter elment Frankkel valahová (nem akartam rákérdezni hová, ha akarja, elmondja), engem pedig hazadobnak a többiek. Sajnos nem történt semmilyen varázslat ezért nem lett nagyobb az autó így nyomoroghatunk tovább.

- Josh hogy van? – szakítottam meg a csendet.

- Gondolom jól, de leszarom. – vonta meg a vállát Dylan.

- Miért?

- Mert egy kis hülye…

- Lemaradtam valamiről? – néztem a visszapillantó tükörben látszódó Dylan és Will szemét felváltva.

- Igen. Úgy látszik lemaradtál.

- Akkor meséld el pls.!

- Jó. – motyogta majd bekanyarodott egy utcába. – Szóval Edward halála után egy kis hülye lett. Nem állt velünk szóba, elköltözött a közelünkből és még a hívásainkra se válaszolt. Aztán mikor a buszon találkoztunk akkor megkerestem, meg is találtam. Kimagyarázta magát és kibékültünk. Azt hittem minden újra a régi lesz, de nem. Kiderült, hogy lett egy bandája elkezdett cigizni meg inni és tessék, nem is szólt, hogy kimegy Koreába.

- Nekem is csak az utolsó napokban szólt.

- Mi van? Ekkora egy pöcs lenne? – háborodott fel Will is.

- Nyugi. Nem kell bántani. Csak parázott elmondani.

- Mondom. Egy kis puhány…

- Akkor már nem vagytok jóban?

- Nem. Egy köcsög lett…

- Értem. – biccentettem.  Szomorúan emlékeztem vissza arra a napra mikor megismertük őket. Ők fociztak a tópart szélén mi meg ott ültünk és véletlenül fejbe rúgtak minket. Aztán beszélgetni kezdtünk és összebarátkoztunk.  Ők négyen tényleg elválaszthatatlanak tűntek. Erre az egyikük már elhunyt, a másik Koreában zenélget a többi kettő pedig kézizik, de legalább együtt.

A házunk elé érve elköszöntem tőlük, megköszöntem, hogy elvittek és hogy egyáltalán eszükbe jutottam. Sajnos nem akartak feljönni egy italra, úgyhogy egyedül kellett becaplatnom a házba. Tegnap estéhez hasonlóan ma is gyorsan a szobába mentek egy rakat édességgel. A telefonommal a kezemben Twittereztem. Még midig elárasztottak a gonosz tweetek, de egyen nagyon kiakadtam. És ezt nem egy rajongó írta ki hanem Niall…  Nem azt írta le mennyre utál vagy ilyesmi, de nagyon felidegesített vele.

u.i:ismét nem tudok címet adni ennek a fejezetnek:/

Hatvanötödik fejezet

Hello:3

Ugye izgalmas a blog? Nagyon félek hogy nem tetszik. Vagy a fogalmazásom szar? Vagy mi van? Egyre kevesebben látogatják, egyre kevesebb komment jön össze és egyre lassabban...

Írjatok le néhány dolgot amin változtatnom kéne hogy jobb legyen a blog:3

Köszönöm szépen^^

amúgy jó olvasást és kommizatok:D

u.i: nem tudok neki címet adni... bocsi

Leah Hewitt

Az estémet egyedül töltöttem ugyanis Carter Frankkal ment el valami helyre az egyetemista haverjaival, de jó volt egyedül otthon lenni. Tudtam agyalni a jövőmön. Elterveztem, hogy munkát fogok keresni. Még fogalmam sincsen, hogy milyen munkát szeretnék majd. Örülni fogok bárminek és ott tényleg 100%-osan odateszem magam.  Este még SMSeztem Niallal. Tényleg megpróbált változtatni a régi hibákon. Így az elején még nagyon lelkes. Megint csinált programot (nagyon örülök neki). Az állatkertbe akar elvinni. Nagyon várom már. Jó, ez gázul fog hangzani, de 19 éves létemre csak egyszer voltam eddig állatkertben. Az is 5 évesen volt az ovis csoporttal. Nem értem miért nem mentem eddig el, hiszen szeretem az állatokat. Mindegy is… a lényeg hogy Ő el fog vinni szombaton. 

Reggel fáradtan keltem ki az ágyból (egész este agyaltam). Megreggeliztem majd a neten kezdtem el böngészni állás ügyben. És semmi.  Vagy betöltötték már az állást vagy nem feleltem meg a feltételeknek. A francba az alul iskolázottságomnak.  Aztán eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Elvégzek egy fodrász vagy sminkes tanfolyamot és akkor majd nyitok egy szalont. Aha, ez így minden szép és jó, de meg is kéne tudni valósítani. Addig oké, hogy elvégzem, de utána? Hogyan nyitnék üzletet, ha pénzem sincs. És leégve még a tanfolyamot sem tudom kifizetni. Juhé…

Azért ettől eltekintve nézegettem tanfolyamokat. Egy másfél éves kurzust találtam is. A belvárosban lenne, egy 30 év körüli nő tartaná nekünk a tanfolyamot. Szerencsére nem kell hozzá semmi tapasztalat, ami nagyon jó. Ugyanis csak annyit tudnék tapasztalatnak felmutatni, hogy egyszer otthon levágtam a mamám haját, mert megkérdte, de az is ferde lett… Én és a képességeim.

Mikor Carter hazaért (fogalmam sincs hol aludt) elmesélt mindent. Hogy mennyit ittak, mennyire jól érzi magét Frankkal, és hogy máskor is fog menni, hogy mennyire bírják a haverjai Franket és satöbbi. Én egy kicsit rosszul éreztem magam, hiszen engem még be sem mutatott nekik. Nem is mesélt róluk. Gondolom, ők sem tudják, hogy én ki vagyok. Maximum a lakótárs szerepét töltöm be. Ez így tényleg hülyén hangzik, de irritál, hogy ennyire jól kijön egymással Carter és Frank. Valamiért idegesített az a fiú.

- Szóval nagyon élveztem. – fejezte be.

- Örülök neki. – aggattam magamra egy mű mosolyt.

- Na, mi a baj? Niallal van valami?

- Mi? Dehogy. Csak este sokat gondolkodtam.

- Miről? – érdeklődött. Közben visszatette a hűtőbe a tejet.

- Hát… munkát akarok vállalni.

- Már ideje.

- Igen, de mivel nem találtam semmit ezért el akarok végezni egy fodrász tanfolyamot.

- Ez remek ötlet. – mosolygott rám barátságosan. – De utána azzal mi a szart akarsz kezdeni?

- Nyitok egy üzletet. Felkeresek majd még embereket és tök szupi lesz.

- Értem.  Hát, próbálkozz. De ez mellett még kell munka.

- Tudom… sajnos muszáj lesz összeszednem magam.

- Igen. Muszáj lesz. – bólogatott. – De legalább már elkezdted.

Rám mosolygott és én viszonoztam.

Pénteken konkrétan halálra untam magam. Még mindig nem volt semmi a munka ügyben, pedig én nagyon próbálkoztam. Milliónyi hirdetést megnéztem neten is és újságban is. De sehol semmi. Arra volt a legtöbb esélyem, hogy egy könyvesboltba dolgozzak, de mivel nem végeztem valamilyen idióta szakon ezért nem lehetek az. Minek ilyen idiótaság? Csak el tudok adni pár könyvet, be tudom ütni az árát. Vááááá! Idióták az emberek. Niall aznap is felhívott. Nem is egyszer. Sokszor rövidebb időkre. Este 6-tól viszont egész egy órát dumáltunk. Nagyon élveztem. Igazából semmi érdekesről sem beszéltünk, de Niallal a semmi is nagyon érdekes tud lenni. Az is volt.

 Szombat reggel kipattantam az ágyból. 8-ra jött értem Niall. Sajnos már hideg kezdett lenni ezért rendesen felöltöztem. Sapka, kesztyű(aminek nincsenek ujjrészei) és sálat is. Nagyon fázós vagyok sajnos.  A kocsi már kint várt rám Niallal együtt.

- Az állatkertbe megyünk nem Alaszkába.  – röhögött ki.

- Jól van, na… de még tuti jól jön a meleg öltözék.

- Igen, biztosan. – nézett rám olyan „nincs igazad, de mégis helyeslek csak, hogy húzzam az agyad” stílusban. Én meg totál idegese lettem…

- Ne csináld ezt!

- Mit? – kérdezte vissza fojtott mosollyal.

- Tudod te azt! – mosolyodtam el én is.

- Nem, nem tudom. – mosolygott tovább. Én csak legyintettem majd elröhögtem magam. Niall sunyin mosolygott. Egy háromnegyed óra utazás után megérkeztünk a helyszínre. Niall kiszállt és a kocsi ajtaját  kinyitotta nekem. Néhány rajongó oda jött és fogózkodott Niallal. Én türelmesen végig váram még mind (legalább 20-25-en lehettek) végig fotózkodnak és sikítozva elmennek, vagy tovább kameráznak. Szegény Niall… Mikor végre békén hagyták elindultunk jegyet venni. Pár percet sorban álltunk majd bementünk a kapun. Elkezdtünk sétálni. Először a gorillákat nézhettük meg. Nagy testükkel ugráltak meg mászkáltak  Vicces volt nézni, ahogyan a köteleken himbálóznak.

- Ők hogyhogy nem fáznak? – kérdeztem a felkaromat dörzsölve.

- Hát úgy hogy…

- Költői kérdés volt. – szakítottam félbe mire átkarolt és megcsókolt. Hirtelen már nem annyira fáztam, sőt kifejezetten kellemesen éreztem magam. Aztán vége lett a csóknak. Egy kis ideig még melegem volt majd újra elkezdtem dideregni. Lassan tovább álltunk és a makikat néztük. Ők is olyan bambák voltak, mint a gorillák. Ugyanúgy játszottak a köteleken és rikácsoltak. Ott sem töltöttünk sok időt. Tovább sétálva láttuk a vízi lovat, valami disznószerűséget, lámát, tevét, óriás teknőst (brutál nagy volt) és még rengetek állatot.

- És nem unatkoztál ameddig én dolgoztam? – nézett rám édesen.

- Nem, gondolkoztam.

- Min? – érdeklődött tovább.

- Azon agyaltam, hogy munkát kéne keresnem.

- De hát ott van az a munka a boltban.

- Kirúgtak… - húztam el a számat.

- Komolyan?

- Aha, nem igazán kedvelt a főnök.

- Van ez így. És akkor mit szeretnél csinálni? –faggatott. Kézen foga sétáltunk el az oroszlánok felé.

- Öhm… azt terveztem, hogy egy fodrásztanfolyamra beiratkozok.

- Tényleg? És aztán azzal mit akarsz kezdeni?

- Nyitok egy szalont. – válaszoltam boldogan.

- Értem. És miből akarod kifizetni a fodrásztanfolyamot?

- Na, ez egy remek kérdés. – nevettem el magam.

- Ez nem vicces.

- Jól van, na…

- Szóval?

- Még nem tudom… - rágtam a szám szélét idegesen.

- Akkor van egy ötletem. – kezdte. Én érdeklődve fürkésztem. – Én kifizetem neked és még a szalont is kidekoráltatom.

- Mi van? Nem, nem engedem. Nagyon sok pénz egy egész szalon.

- Miért? Te miből fizetnéd ki? – nézett rám egy gúnyos mosollyal.

- Nem tudom… kölcsön.

- Ja, persze. Mert majd azt tudod fizetni…

- Most mit izélsz? Nem engedem, hogy kifizess mindent!

- Pedig engedned kell. Ha nem segítek neked, akkor tök magadra maradsz. Carter nem tud segíteni, a szüleid kint élnek, megvan a saját bajunk. Senki más nem tudta téged anyaglilag támogatni. Csak én.

- De én nem akarok senkitől sem függeni. – mondtam szinte kiabálva.

- Attól hogy én egy kicsit segítek, neked még nem fogsz függeni tőlem.

- És mi van, ha még nem fejeztük be a szalon építését és akkor dobsz?

- Miért dobnálak?

- Nem tudom… csak, szakítasz velem. – szomorodtam el.

- Figyelj. Soha a büdös életben nem akarok veled még egyszer szakítani. Elég volt akkor. Leszarom, mit követsz el, leszarom, mennyire veszekszünk. Én akkor is melletted akarok maradni. Csak akkor engednélek el, ha tudom, hogy neked úgy jó. De akkor sem szívesen. Küzdenék érted.

Halványan elmosolyodtam. A fejem gondolom tiszta vörös volt. Nem hagyna el! Soha! Vááá nagyon boldog vagyok.

- Akkor oké minden?

- Oké. – mosolyodtam rá apró bólogatások közepette.

- Szeretlek. – nézett mélyen a szemembe. – És szeretni is foglak. – ölel át. Én is átöleltem és ácsorogtunk úgy egy darabig. A november eleji hideg szél már kezdte csípni az arcomat.  Lassan beszívtam a fagyos levegőt és óvatosan kifújtam. Először összefüggő ködként haladt, de hamar szétfújta egy erős fuvallat.

Sajnos az állatok felét már bevitték a hideg miatt ezért elég hamar végeztünk az állatkertben. Niall utána egy étterembe vitt. Egy sarokban foglaltunk helyet messze mindentől. Niall nagyon sok minden kért, de én valahogy nem voltam éhes (talán a csótányok látványa még mindig ott volt a fejemben… pfúúj). Beszélgettünk, nevettünk aztán kihozták a kaját. Niall rögtön neki kezdett és csak evett és evett. Én szolidan próbáltam megenni mindent. Valamiért nem voltam éhes.

- Csak nem beteg leszel? – kérdezte teli szájjal.

- Nagyon remélem, hogy nem. – mosolyogtam rá. – Bár lehet, hogy megfáztam. – kapartam meg a torkom.

- Én is remélem, hogy semmi bajod. – mosolygott rám.

- Majd kikúrálom maximum magamat.

Niall a szemembe nézett. Picit elmosolyodott megfogta kezem, ami az asztalon hever. Az ujjaival végig simogatta a kézfejemet. Csak néztük egymás. Nem szólaltunk meg csak egymást bámultuk. Nem is kellett, hogy beszéljünk. Szükségtelen volt. Melegség öntötte el a mellkasom. Szeretem Őt. Kimondhatatlanul imádom. A gyomrom bele borzongott a nézésébe. A pillantott a gonosz pincérnő szakította meg. Csak az italunkat hozta ki, nem tehetett semmiről, én mégis eléggé gyilkos pillantásokkal adományoztam meg.  Amikor végeztünk a kajálással Niall hazavitt, mert szerinte eléggé rosszul néztem ki. Sápadt voltam, folyt az orrom és köhögtem is. Szuper, úgy tűnik megfáztam… Kint már hatalmas tömeg várt Niallra. Kiabáltak neki és sajnos nekem is. Nem túl kedves szavakat… majdnem elsírtam magam. A kocsiba beszállva még rosszabbul éreztem magam. A sértések miatt nem az elvileges betegségem miatt.

- Ne foglalkozz a rajongókkal. – törte meg a csendet. Basszus... ennyire látszik hogy szomorú vagyok?

- Könnyű azt mondani. Tudom, hogy téged is érnek mindenféle utálkozó üzenetek meg sértések  Te hogy bírod?

- Megszoktam. Megtanultam elengedni a fülem mellet. Amíg van, aki támogat, és szeret, minek akarjak megfelelni azoknak, akiknek soha nem leszek elég jó? - válaszolt egy kérdéssel,

- Te annyira jól kezeled ezt az egészet.

- Mert már lassan 3 éve ezt csinálom. Persze hogy megy! És neked is menni fog. – nézett rám.

- Az utat figyeld! – utasítottam szokásomhoz híven. Valamiért idegesít, ha a sofőr nem az utat fürkészi vezetés közben…

- Tényleg ne foglalkozz velük. Csak féltékenyek.

- De miért…

- Nézz rám! – röhögött.

- Nem fejeztem be! – néztem rá szúrósan majd megtörtem és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Szóval, miért nem fogadják el hogy nem Ők az igaziak?

- Azért mert… fogalmam sincsen. Te is ki lennél borulva, ha éppen Demivel kavarnék. Mert ha te nem vagy akkor már járnánk.

- És ha te nem lennél én már Joshsal vagy Jackkal járnék, szóval… nem nagyon ríkatna meg.

- Van benne valami. – nevette el magát. A piros lámpánál megállt. A szemeimbe mélyesztette tekintetét. Nehéz volt állni, de végül sikerült. Hirtelen kicsatolta magát az övből, odahajolt hozzám és egy lassú, ráérős, puha csókot hagyott ajkaimon.  A (számomra) romantikus, a (számukra) idegesítő csókot a mögöttünk lévő autósok szakították félbe hangos dudálásukkal… Niall visszaült az ülésbe kacéran rám mosolygott majd vezetett tovább.

Éreztem, hogy kipirosodtam, ami elég cikinek éreztem ezért még jobban vörös lettem. Juhé… Az út unalmas volt. Még a rádióból szóló pörgős zene sem tudott jobb kedvre deríteni. Nagyon elszomorítottak a kiabálások. Elővettem a telefonomat és felmentem Twitterre. Josh megosztott egy képet, amin Koreában van. Boldognak tűnt. Örültem neki, hogy nélkülem is boldog vagy boldognak tűnik. Néztem tovább a tweeteket.  Görgettem egyre lejjebb és akkor teljesen lefagytam. Az egyik követőm retweetelte. Meredtem a képernyőre és legszívesebben elsírtam volna magam. Utálkozó tweet volt. Próbáltam nem elsírni magam. Mikor végre megérkeztünk elég nyúzottan kiszálltam a kocsiból. Niall meg akart csókolni, de én inkább hagytam volna az egészet. Úgy éreztem egy nyomi vagyok. Egy senki. Minek kellenék neki?  Azért egy szájra puszit adtam neki majd elköszöntem tőle és felmentem.  Mikor felértem üres volt a lakás és sötétbe burkolózott minden. Nagyon féltem bemenni a lakásba, de erőt vettem magamon és besiettem a szobámba(azért előtte elmentem a konyhába és egy jó adag édességgel felpakoltam magam). Ismét felnézett Twiterre és az utálkozó tweetek száma nőtt, az önbizalmam meg csökkent. Valahol a föld magja körül lehetett. Nem volt erőm tovább olvasgatni, inkább eltettem és gondolkoztam. Hajnali 4 körül viszont már nem bírtam tovább és álomba pityeregtem magam. Reméltem, hogy nem lesz még egyszer ilyen jó és szörnyű napom egybe.