Hatvannegyedik fejezet

Üdvözletem:DD

Remélem jól vagytok:)

Itt az új rész:3 Remélem nem unalmas a sztori;D

Jó olvasást és kommenteljeket^^

Love: Leah Hewitt

Mindent elölről

Még böngésztem kicsit a neten mikor a telefonom csörögni kezdett. Sejtettem, hogy Niall az ezért rögtön felvettem.

- Szia! – köszöntem.

- Szia. – köszönt bele Niall.

- Mi újság? – kérdeztem kedvesen.

- Semmi, csak gondoltam elmehetnénk valahova beszélgetni.

- Nem rég mentél el.

- Nem is ma. – röhögött. - Holnapra gondoltam.

- De nem kell dolgoznod?

- Ki bírnak nélkülem pár órát. – felelte hanyagul én meg majdnem kicsattantam a boldogságtól. Miattam nem megy dolgozni. Kis husi.

- De neked dolgozni kell. – mondtam.

- Dehogy kell. – háborodott fel egy picurit.

- Jól van, te tudod. És hova menjünk? – kérdeztem kis habozás után.

- Mehetnénk sétálni.

- Hová? – érdeklődtem.

- Temze partjára?

- Rendben. – mosolyogtam.

- Jó, akkor holnap érted megyek 4-re.

- Rendben. – biccentettem mintha látná.

- Szia, édes.

- Szeretlek. – mondtam köszönésként.

- Én is. – mondta és letettem. Kifújtam a levegőt és várt rám az merő unalom egész nap. A szobámban szenvedtem. Néha kimentem Carterhez, de mindig tanult. Nem zavarhattam az örömömmel. Beszéltem anyával az út miatt. November végén megyünk majd ki. Nagyon örültem neki, de addig pénzt kell kerítsek. Legalább a jegy felét ki kell fizetnem. Ajaj… nehéz dolog az élet.

Másnap tök izgatott voltam és rohadt lassan telt az idő. Folyton az órát figyeltem és vártam, hogy végre 3 óra legyen. Sajnos utána még volt egy óra, de közben tudtam készülődni és úgy hamarabb eltelt az idő. A szekrényem előtt csak fél órát álltam és gondolkoztam mit is kéne felvennem. Végül és sötétkék csőnadrág mellet döntöttem fehér hosszú ujjassal és egy fekete bokacsizmával. Felvettem egy szintén fekete kapucnis kabátot (jó hideg volt kint) és egy szürke sapit is. Nagyon tetszettem magamnak. Lágy sminkkel vakoltam be az arcom, a hajamat laza hullámos fürtökben hagytam kiengedve. Pompásan festettem. Már kint vártam a ház előtt (nem bírtam tovább bent várni) mikor Niall megjött. Rögtön beszálltam a kocsijába mire furcsán nézett rám.

- Úgy volt, hogy sétálunk, nem? – vonta föl a jobb szemöldökét.

- Öhm… de.

- Akkor menjünk. – szállt ki a kocsiból. Sóhajtva mentem utána. Rám mosolygott és óvatos csókot hagyott a számon.

- Ez már nagyon hiányzott. – mosolyodtam rá.

- Nem csak neked. – vigyorodott el ő is, csak még én cuki voltam ő khm… olyan volt, hogy elmondani nem lehetett. A térdeim is beleremegtek abba a nézésbe és hangsúlyba. Lágy volt, de mégis erős. A nézése pedig ártatlan, de mégis ott volt a szeme sarkában a kis huncutság és vágy. Megörülök tőle.

- Induljunk. – léptem egyet. Megfogta a kezem és együtt sétáltunk London utcáin. Annyira jól esett megint érezni keze puhaságát, finom illatát és a nevetését hallani a kedves hangjával együtt. Imádom őt, ez nem kérdés.

- Amúgy mikor fogod megerősíteni, hogy járunk? – kérdeztem meg hirtelen.

- Most is megerősítem nemde?  - nézett rám 100 wattos mosollyal.

- De. – motyogtam. A folyó partján feltűnően hideg volt. Leültünk egy padra és csak néztük egymást egy darabig.

- Tudod, nem csak úgy akartam kijönni, sétálni. Beszéltünk kéne.

- Miről? – rémültem meg egy percre. Ha most kinyögi, hogy mégsem szeretne velem járni és esküszöm, most azonnal a Temze mélyébe vetem magam.

- Még amikor előzőleg jártunk sok-sok hiba volt a kapcsolatunkba. Nem beszéltük meg és csak lenyeltük egymás hibáit. Pedig ezeket meg kéne beszélni, hogy most mindent jól menjen, mert ha nem segítünk ezen, akkor ugyanaz lesz, mint előzőleg. És én ezt semmiképp nem akarom.

- Igen. Ez igaz. – helyeseltem.

- Jó… akkor kezdjük az elején. Szóval… mi zavart a legjobban téged a kapcsolatunkban?

- Hát… talán az, hogy… - gondolkoztam majd hirtelen eszembe jutott. – az hogy tök keveset kerestél. Voltak hetek mikor nem is beszéltünk és tök rossz volt.

- Értem… ne haragudj.

- Jó, nem haragszok. De miért nem hívtál?

- Mert féltem.

- Mitől? Hiszen jártunk.

- Ja, akkor. Azt hittem most. Mindegy. Akkor azért mert… mert olyan természetes volt, hogy vagy. Tudtam, hogy ha haza jövök, akkor itt leszel. Kicsit önző voltam és nem gondoltam bele hogy veled mi van. Volt, hogy sokáig nem is jutottál eszembe.

- Mi van? Ez kedves. – fújtattam mérgesen.

- Jó, bocs. Ezen változtatunk majd. Akkor még volt valami problémád?

- Öhm… nem, nem volt.

- Okés. Az én problémám az volt, hogy csomószor ölelgettél más fiúkat. És a társaságukat sem kerülted. Tudom, hogy nem tilthatlak el tőlük, de mégis idegesített, hogy nem mehetünk el úgy valahová, vagy nem válthatunk pár szót úgy, hogy ne említsd meg a hülye fiú haverjaid. És a képek Twitteren amiket velük posztolsz  Vááá. Megörültem tőlük. – adta ki magából. Pislogni is elfelejtettem. Ennyire bántotta volna őt az, hogy Jackkel voltam. De cuki! Féltékeny. Kis édes. Lehet, hogy Josh is idegesítette mikor jártunk? Ennek azért kicsit örültem. Nem csak én szenvedtem miatta.

- Ne haragudj. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavar. – öleltem át és a nyakára egy apró puszit nyomtam. Tudom, hogy ezt imádja.

- Van egy ötletem. – mosolyogtam rá.

- Igen? – kérdezte.

- Kezdjünk el mindent előröl.  Az első randitól kezdve.

- Hát… jó. Végül is akkor tényleg rendes tudjuk majd kezelni a gondokat.

- Igen, szerintem is. Akkor?

- Benne vagyok.

- Remek. Akkor hívj el első randira. – húztam ki magam.

- Miért én?

- Mert te vagy a fiú. – vágtam rá.

- Jó.

- Akkor?

- Akkor mi? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Nem hívsz el?

- Izgulok.

- Mitől?

- Kétlem, hogy egy ilyen szép lány igent mondana nekem. – mosolyodott rám kacéran.

- Ha meg sem próbálod.

- De…

- Nincsen de. - vágtam közbe.

- Jól van. Eljönnél velem egy randira?

- Nem. –vágtam rá majd elröhögtük magunkat. – Na, jó talán. – csavargattam a hajam. - Mikor?

- Mondjuk… - ránézett a karjára és úgy csinált mintha leolvasná az időt. – Öt perc múlva.

- Már ma? – kerekedett el a szemem.

- Miért mikor? Nem bírok már várni.

- Jó… Akkor öt perc múlva itt.

- Okés. – biccentett majd felállt.

- Hova mész? – riadtam meg.

- Hát csak öt perc múlva lesz nem? Addig elmegyek valahová. – kacsintott rám és ott hagyott egyedül a padon. Lehajtott fejjel tanulmányoztam a földet. Egyszer csak Niall cipőjére lettem figyelmes. Felnéztem és egy szál rózsát tartott a kezében és egy tábla csokit. Elmosolyodtam és felálltam.

- Ugye nem vársz rám régóta. – kérdezte pici mosollyal.

- Dehogyis. Kb. 5 perce. – vetem el az ajándékokat. Szorosan átöleltem.

- Nem ülünk le? – kérdezte illedelmesen.

- Jó ötlet. – biccentettem és helyet foglaltunk ismét a padon. – Kérsz? – kérdeztem el kibontani az édességet.

- Igen, köszönöm. – mosolygott rám. Kibontottam a csokit. Félbetörtem és az egyiket neki adtam a másikat pedig a kezembe vettem. Ráérősen megettük. Közben egymást arcát néztük és nevettünk, ha a másikunk maszatos lett vagy csak szimplán vicces fejet vágott.

- Ízlett? – kérdeztem.

- Igen. – bólintott. – Köszönöm szépen. – nézett a szemembe. Éreztem hogy nem a csokit köszöni meg.

- Mit?

- Hogy eljöttél velem randizni.

- Semmiség. Örömmel tettem.

- Akkor jó. – mosolygott rám.

- Nem sétálunk egyet. – néztem körbe.

- De mehetünk. – felelte. Felálltunk. Leporoltam a fenekem majd ránéztem. Megfogta a derekam majd közelebb húzott magához. A szemembe nézett. Pár pillanat múlva a kipirult arcomat nézte. Szeme megállapodott a számon majd újra a szememre pillantott. A kezét lassan az arcomra helyezte. Picit elmosolyodott és puha, meleg ajkait az enyémekre tapasztotta. Kezemmel átkaroltam a nyakát.  Hosszú csókunk után a szemembe nézett.

- Első csók pipa. – mosolyodott el. Közel hajoltam hozzá és én is egy hosszas, ráérős csókkal adományoztam meg.

- Gyönyörű vagy. – tűrte a fülem mögé a haj zuhatagom.

- Köszönöm. - öleltem át. A mellkasán pihentettem a fejem.

- Na, induljunk. – csúsztatta végig a kezemen a mancsát. Az ujjaim köré fonta a sajátjait majd elkezdtünk sétálni a Temze partján.  A szél keményen süvített.

- Amúgy mitől féltél most?

- Most? Attól hogy meg fogok fázni. – húzta össze magán a kabátot.

- Aj, nem úgy. Csak mostanában. Mert említetted…

- Jó, jó tudom.

- Akkor? Mitől?

- Ha engednéd, hogy végig mondjam.

- Jó, bocs. – mosolyodtam el.

- Szóval… attól féltem, hogy te nem szeretsz engem viszont…

- Mi? Mégis miért gondoltad?

- Ha befejezhetném. – förmed rám.

- Bocs. – szégyelltem el magam. Megenyhült arccal rám nézet és elmosolyodott.

- Azért gondoltam ezt, mert amikor Harry-éknél felkeltem te már nem voltál ott. És féltem, hogy nem emlékszel semmire. És akkor minden tök értelmét veszti. Amit megbeszéltünk, az újra előjött érzelmeim. Minden. Twitteren meg láttam, hogy nem szakítottál Joshsal.  Szörnyűek voltak azok a napok. Aztán úgy voltam vele, hogy ennek így kell lennie. Valami oknál fogva nekünk nem szabd együtt lennünk. Ezért nem is kerestelek  Még akkor sem mikor láttam, hogy Josh már Koreában van te pedig kiírtad azt a tweet-et. Igazából nagyon szomorú voltam, mert megígérted, hogy szakítasz vele, de mégsem tetted. Csalódott voltam.

- Én is ugyanezt éreztem mikor nem hívtál. Te is megígérted.

- Hát, ja… ezt is elszúrtuk.

- Mindegy.  A lényeg hogy végül újra együtt vagyunk.

- Hála Istennek. – ölelt át és megcsókolt. A térdeim beleremegtek csókjába és simogatásába. Megbolondulok tőle! Mikor vége lett a csóknak alig bírtam kinyitni a szemem.

- Szeretlek. – mondtam még mindig a csókja hatása alatt.

- Elsieted a dolgokat. Még csak az első randink. – rázta a fejét vigyorogva.

- Menj a francba. – ütöttem vállon.

- Na, nem verekszünk. – rázta a fejét. Hirtelen megcsörrent a telefonja.  Felvette majd néhány „aha” után lerakta. - Muszáj lesz mennünk.

- Rendben. – bólintottam. Visszaindultunk a kocsijához. Mikor megérkeztünk a szemét az enyémbe fúrta.

- Én is szeretlek. – vigyorodott el. Én csak egy lágy mosollyal jeleztem, hogy tetszik, amit mond.

- Na, siess dolgozni. – engedem el mancsát. Mielőtt elindult volna még megcsókolt. Niall az államat fogta a kezével. Mikor abbahagyta picit elhajolt tőlem és lassú pislogás után rám meredt gyönyörű szép kék szemeivel. Elmosolyodtam.

- Menned kell.

- Szia. – mondta és búcsúzol még egyszer megcsókolt. Már szállt volna be a kocsiba mikor eszébe jutott valami.

- Amúgy köszönöm a második első randinkat. Nagyon élveztem. – kacsintott. Csak elnevettem magam. Megvártam, amíg a kocsival elhajt majd sietve felrohantam a lakásunkhoz. Beléptem az ajtón. Carter odajött és rám nézett.

- Hogy ment? – kérdezte. Én az ajtónak dőlve mosolyogtam rá. Nem tudtam mit mondani. Eszméletlen volt újra vele lenni. Imádtam minden percet. Nagy levegőt vettem és még nagyobb tejbe tök vigyor ült ki az arcomra.

- Szerelmes vagyok. – röhögtem el magam. Carter megrázta a fejét amolyan „jaj, a kis fiatalok” stílusban. Néha komolyan azt hiszem, hogy az anyám…

Mindenhonnan azt ment, hogy én és Niall újra egy párt alkotunk, amit élveztem. Borzasztóan örültem, hogy hallom ezt. Én és Niall. Imádom ezt, ha kimondják. 

Hatvanharmadik fejezet

Helló:3

Itt a rész:D remélem tetszeni fog:D nekem az egyik kedvenc részem lett:)

nagyon jó olvasást hozzá és kérnék kommenteket:D

by: Leah Hewitt

Mint régen

Előző vége:Valaki benyitott. Odarohantam a folyosó ajtóhoz. Nem tudtam ki jött be ugyanis háttal állt nekem az illető.

- Na, mi van? Máris meguntátok? – kérdeztem nekidőlve az ajtófélfának összefont karral. Megpillantottam ki is jött be. Niall volt az. A kezeimet leengedtem és eltávolodtam az ajtófélfától. Miért pont Niallnak kellet bejönnie? Miért nem tudod más? Bakker… ennek nem lesz jó vége.

- Ja! – mondta Niall. Idegesen néztem végig rajta. Levette a cipőjét. Nem értettem miért, de minden egyes kis mozdulatával olyan nagy vihart keltett a szívembe hogy egy hurrikán ehhez képes egy kis nyári szellő… az ajkaimba haraptam. Elkezdem visszasétáltam a nappaliba. Lecsücsültem a helyemre, és ő jött utánam…

- Éhes vagyok! – dőlt hátra. Én csendben figyeltem őt. Az ölébe adtam a chipses tálat és elmosolyodtam.

- Itt van! Egyél! – feleltem és még mindig mosolyra volt húzódva a szám. Ekkor észrevette a kezemen a vágásokat. Az öléből egyenesen a földre zuhant a tál. A chips szanaszét gurult a szobában. Én próbáltam lehajolni és összeszedni a nasit, de ő a kezemet fogta és kicsit visszarántott.   

- Mit csináltál? – kérdezte és feljebb húzta a pólómat.

- Semmit! - húztam vissza a pulcsim ujját. Próbáltam elrejteni a két lábam közé, de tudtam, hogy úgyis mindegy, hiszen már látta.

- Ezt… ugye nem miattam… tetted?

 Tudta a választ, de mégis reménykedett, hogy valaki más miatt csináltam ezt. Nagy levegőt vettem és kinyögtem.

- De…

- Mégis miért? Miért vagy ilyen buta? – szidod le. Ideges lettem. Ez most komolyan kérdezi? Egy kicsit kiakadtam ezen a kérdésen…

- Hogy mégis miért?

Éreztem, hogy el fog törni a mécses. Nem akartam, de már most tudtam, hogy ennek az lesz a vége, hogy megint felszakítja, a már félik beforrt sebeket és most megint ömleni fog belőle a vér… Pedig én nagyon nem akartam sírni.

- Ezt most komolyan kérded? – néztem rá értetlenkedve. – Azért basszus, mert elhagytál plusz szartál hívni!

 - De akkor se kellene ilyeneket tenned!

- Akkor még is mi a halált csináljak? – kérdeztem.

- Felejts el!

- Mintha az olyan rohadt könnyű lenne!

- De akkor sem az a megoldás, hogy… vagdosod magad! – nézet rám gyönyörű szemeivel. A kezét a térdemre helyezte és a hüvelykujját mozgatni kezdte simogatás képp. – Én melletted lettem volna…

- Hát rohadtul nem! – löktem le a kezét a térdemről és felugrottan a kanapéról. – Akkor miért nem hívtál? Pedig mondtad! Vagy ha mellettem lettél volna akkor nem ültem volna a vaksötétben tök egyedül egy tonna fagyival… vagy akkor is ott lettél volna amikor anyáék itt hagytak és magamra maradtam. – csordult ki egy könnycsepp. A szívemben egyre nagyobb lyuk tátongott. A beszélgetés, jobban mondta vitatkozás közben pedig csak egyre nagyobbá tette… úgy éreztem, hogy egyszer olyan nagy lesz, hogy bele esek, és senki nem ugrana utánam, hogy megmentsen. Erre nem tudott felelni. Kinyitotta a száját. Tudtam, hogy akar valamit mondani, csak azt nem tudtam, hogy mit… Nagy levegőt vett. Behunyta a szemét, ajkaiba harapott majd kinyögte:

- Szeretlek!

- Hagyjuk ezt, jó? – ráztam meg a fejem.

- De szeretlek.

- Akkor miért nem hívtál? – mondtam hangosabban a rendes hangerőmnél.

- Mert… - kezdte, de nem tudod semmi értelmeset mondani.

- Erről ennyit.

- Bakker! Értsd már, meg hogy szeretlek!

- Ezt nem érteni, hanem érezni kell! És amit most érzek az nagyon nem az!

- És mégis mit akarsz érezni?

- Azt, amit régen!

- És régen mit csináltam, amitől úgy érezted szeretlek? – tette fel nekem a kérdést.

- Fogalmam sincs! Csak… olyan jó volt mikor megcsókoltál és…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkor magához húzott és megcsókolt. Átöleltük egymást és úgy csatáztunk egymással. A csókunk tüzes volt és hosszú. Az ajkaink egymásba fonódtak. Nem tudtunk, jobban mondva nem akartunk elválni egymástól. Most jöttünk rá hogy egymás nélkül az életünk képtelenség. Eddig csak, sejtettük, de most már tudtuk. Tudtunk, hogy nekünk soha nem kell majd elszakadnunk egymástól. Kiegészítettük egymást. Az arcomon egy könnycsepp folyt végig és az ajkunkba forrt. Én a hajába túrtam ő pedig a derekamat simogatta és egyre közelebb húzott magához. Olyan jó érzés volt újra érezni, hogy itt van velem. Josh nem tudta ezt nekem megadni. Egyik ember se lenne képes Niall-t pótolni.

- Khm… - köhintett valaki az ajtóból. Odakaptam a fejemet és Carter buja arcát pillantottam meg, ahogyan egy nagy tejbe tök vigyor van az arcán. A többiek is ott álltak Carter mögött. Ők is vigyorogtak.  Niall is ugyanolyan értetlenül nézett, mint én. Elmosolyodtam és nekidőltem a mellkasának. Ő átölelt és az állát a fejem tetejére helyezte. Senki nem szólt semmit… 

Az este további része jól telt. Én igazából nem tudtam, hogy most mi van. Este 11 körül  elindultam hazafelé, de Niall haza vitt, hogy ne kelljen ilyen későn már buszoznom. Kifejezetten örültem, mert végre meg tudjuk ezt az egészet beszélni. Szerintem ő is nagyon össze volt zavarodva, mert nem szólt egész úton semmit plusz egyfolytában ki volt pirosodva az arca. A 30 perces úton egyikünk sem beszélt csak a zene ment a rádióban. Amikor megálltunk a kocsival nagyot sóhajtottam.

- Hát… itt vagyunk. – mondta cuki akcentusával.

- Feljössz? – kérdeztem egy kicsit kipirulva. Nagyon melegem volt ahhoz képest, hogy kint repkedtek a mínuszok. Kiszálltunk és elindultunk felfelé. A lépcsőházban csönd uralkodott, csak a cipőnk dobogását lehetett hallani, ahogyan haladunk felfelé a lépcsőn. Még most sem szólalt meg egyikünk sem.  Amikor beléptünk a lakásba Niall nagyon meglepődött.

- Milyen szép ház… - jegyezte meg.

- Köszi. - mosolyodtam rá.

Öntöttem magunknak baracklét és leültünk egymás mellé a nappaliba. Egymás felé fordulva figyeltük egymást.

- Emily, most akkor köztünk mi van? – kérdezte meg hirtelen. Végre. Nagyon örültem, hogy kinyögte valamelyikünk ezt a kérdést, amit már egész este meg akartunk kérdezni egymástól.

- Hát… nem tudom.

- Jó mert én se. – mosolyodott el azzal a tipikus helyes fiú mosollyal. Én is elmosolyodtam majd köhintett egyet és komoly arcra váltott. – Te szeretnéd, hogy együtt legyünk újra? – kérdezte meg idegesen. Nagyon zavarban volt, ahogyan én is.

- Igen… nagyon szeretném. – motyogtam és a fejem már tiszta vörös lehetett. Nagyon izgultam mi lesz ebből az estéből. –Te? – kérdeztem egy kis habozás után.

- Hát… igen, én is örülnék neki. – mondta és letette az italát az asztalra. – Akkor most újra összejövünk vagy… összejöttünk? – nézett rám egyik szemét kicsit hunyorgatva.

- Hát… úgy néz ki. – mosolyodtam el. Niall arcán is megjelent a mosoly. Rögtön odahajolt hozzám és érzékien megcsókolt. A pohár kiesett a kezemből. Hála istennek nem tört össze csak az ital folyt ki a szőnyegre. Lassan ledöntött az ágyra és én a hajában túrtam.

- Annyira hiányoztál. – mondta fájdalmasan és újra megcsókolt. Amikor csókunknak vége lett felültem. Valahogy úgy helyezkedtünk hogy az ölébe kerültem. Onnan öleltem őt.

- Annyira jó hogy újra itt vagy! – szorítottam magamhoz. Ő is magához szorított és így ültünk ott percekig. Közben kiengedtem pár könnycseppet is. Felpillantottam rá. A fülem mögé gyűrte a hajamat.

- Miért sírtál? – kérdezte kedvesen.

- Mert végre újra itt vagy… velem... – mondtam és megint átöleltem.

- Nekem is hihetetlen. – suttogta. Legalábbis én ezt hallottam. Megint így maradtunk percekig. Nagyon élveztem, hogy érezhetem megint finom illatát. Teljesen elgyengültem tőle. Az izmaim faképnél hagytak és alig bírtam ki, hogy ne zuhanjak teljesen a karjaiba.

- Elmegyek fürdeni… büdös vagyok –engedtem el a szorításomból. Nagyot nevetem és ő is kicsit elmosolyodott. Hagyta had csináljam a dolgomat. Jó forró fürdőt engedtem magamnak. Elzártam a csapot és belenyúltam a vízbe. Kellemesen meleg volt. Éppen a hajamat raktam egy magas kontyba mikor Niall hátulról átölel. Megcsókolta a nyakamat. A hasamnál átkulcsolta kezét. Nagy nehezen megfordultam és szembe néztem vele.

- Fürdenék… - mondtam, de betapasztotta a számat az ujjával.

- Shhh. – hagyta el a száját. – Nem vagy büdös. Nem kell fürödnöd… majd reggel.

- De ki fog hűlni a víz.

- És? Gyere! – hívott ki. Kimentünk a kis erkélyünkre és elkezdtük bámulni az eget. Ő mögöttem volt és ugyanúgy - mint a fürdőben- a hasamnál átkarolt. Ráhelyeztem a kezére a kezemet. Az állát a vállamra tette. Szép tiszta volt az égbolt, csak néhol volt egy-egy felhőfoszlány. Tisztán látszott a hold is. Nem volt tele, de így is nagyon gyönyörűen nézett ki.

- Csodaszép. – mondtam.

- Erről tudod mi jut eszembe? – kérdezte.

- Mi?

- Az, amikor egy éve medencéztünk. Az hét volt életem egyik legszebb hete. – tette hozzá.

- Igen. Nagyon jó volt. – mosolyodtam el. Nekem arról a hétről mindig az jutott eszembe, hogy megtörtét az első alkalmam… Niall lágy hangját hallottam, ahogyan dalolászik. Halkan alig érthetően motyogta a szöveget. Bármennyire is figyeltem nem tudtam rájönni melyik szám is ez.. Óvatosan ringatózni kezdtünk halk dúdolására közben pedig a csillagokat fürkésztük. Elég sokáig kint voltunk az erkélyen, de ő csak végig dalolt. Valamiért nem fáztam, de egy hideg októberi fuvallat megtette a hatását.

- Fázok. – mondtam és egy kirázott a hideg.

- Gyere. Menjünk be. – súgta a fülembe és bementünk. Végül is nem fürödtem le este, hanem rögtön elmentünk aludni. Ott aludt Niall aminek nagyon örültem. Nagyon jón volt újra úgy elaludni, hogy volt kihez hozzábújnom. Reggel Niall érintésére keltem fel. A combomon végig húzza kezét.

- Jó reggelt. – mondtam és megtöröltem a szememet.

- Oh… ne haragudj! Nem akartalak felkelteni. – mondta megbánóan.

- Semmi gond. – mosolyogtam. Közel hajolt hozzám és megcsókolt. A fülem alá helyezte egyik kezét, a másikat a combomon simította végig. Én a hátába kapaszkodtam bele és közelebb húztam magamhoz. A gyomrom korgott egyet így megszakítva a nagyon romantikus pillantott.

- Hozzak enni? – mondta kacagva. Én elfogattam az ajánlatot. Felállt az ágyról és egy szál alsó naciban kiment nekem ennivalót csinálni. Nagy nehezen én is kimásztam az ágyból. Felkaptam a pólóját. Imádtam a cuccaimban lenni. Kimenetem hozzá a konyhába és átkaroltam hátulról.

- Mi csinál nekem a kis szakácsom? – kérdeztem miközben megpusziltam csupasz hátát.

- Rántottát! – mondta. Nem nézett fel az edényből. Erőteljesen koncentrált a feladatára, úgyhogy ott hagytam had dolgozzon. Én gyorsan elmentem és bepótoltam tegnapi hiányosságomat. Végre lezuhanyoztam. Nagyon jól esett. Amikor kiértem a konyhába ott volt minden. Megterített és leültünk reggelizni. Bekajáltunk gyorsan majd neki álltunk feltakarítani a tegnap kifojt narancslét. Sajnos már beleszáradt ezért keményen meg kellet küzdenem vele hogy, kijöjjön a folt. Én még mindig Niall pólójában voltam és ő sem zavartatta magát. Maradt ugyanúgy az alsónadrágjában. Ledőlt a kanapéra és egy kicsit elszundított. Én befejeztem a folt eltávolítását, de egy furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán rám tör, a takaríthatnék érzés. Most is, azaz érzés fogott el ezért felmostam az előszobába és a konyhában. A cipőket elraktam, a kabátokat is elpakoltam, a konyhában bepakoltam a mosogatógépbe és letöröltem a pultot. Aztán amilyen hamar jött a takarítás iráni vágy ugyanolyan hamar vége is lett… Lehuppantam a kanapéra. Niall még mindig szundikált. Unatkoztam így őt figyeltem. Nagyon kis aranyosan aludt. Megpusziltam az orra hegyét mire összeráncolta azt és egy nagyobb levegőt vett. Nem nyitotta ki a szemeit. De erre a reagálásra kedvet kaptam és piszkálni kezdtem a nóziját. Már egy ideje nevetgélve bolygattam szegénynek a légzőszervét mikor hirtelen felkelt és meg akarta harapni az ujjamat. Én megijedtem, felpattantam az ülésből és hátra léptem kettőt.

- Elkaplak! – gurult le a kanapéról és elkezdet felém jönni. Én hátrafelé lépkedtem, mígnem elkezdtem futni. Ő futott utánam és a lakásban így kergetőztünk. Egyszer csak elkapta a kezemet és magához rántott. Megcsókolt. A derekába kapaszkodtam, mert az izmaim megint bemondták az unalmast… a kezei a fülem alatt pihentek. Egyszer csak egy ajtónyitódás hallottunk majd Carter kedves hangját miközben énekel. Becsukta magam mögött az ajtót és mikor meglátott minket elpirult.

- Bocsánat… - ijedt meg és eltakarta a szemét. – Már megyek is. Folytassátok nyugodtan.

- Maradj csak. – sóhajtott Niall. Kézen fogva bementünk a nappaliba és elkezdtünk a tévében agybutító hülyeségeket nézni. Sajnos a hercegemnek el kellett menni délután 3 óra körül. Amint kilépett az ajtón Carter rögtön kijött a szobájából.

- Na hogy ment? – nézett rám boldogan.

- Amint láttad nagyon jól! – vigyorogtam.

- Hivatalos? – kérdezte.

- Igen! – kiabáltam majd mindketten ugrándoztunk és sikongattunk.

- Annyira örülök nektek! – ölelt át. - Mikor mondja el a nagy közönségnek?

- Na, azt nem tudom… igazából nem is érdekel. Az a lényeg hogy ő és én újra mi vagyunk! – sikítottam megint és ismét lenyomtunk egy ugrándozós sikítozós „partit”. – Amúgy köszönöm.

- Mit? – kérdezte értetlenül.

- Tudom hogy te szervezted a "bulit".

- És a srácok. - egészítette ki.

- Szóval köszönöm.

- Ugyan már... - legyintett. Felnéztem a netre és elképedve láttam hogy már össze is hoztak vele újra. Pár lesifotós lekapta ahogyan kiszállunk a kocsiból plusz mikor távozik. A Twitteren elárasztottak az utálkozó levelek, de nem zavar. Végre újra mellettem van Niall. Olyan lesz mint régen.

Hatvankettedik fejezet

Sziasztok:D

Köszönöm a kommenteket:3 remélem most is lesz legalább ennyi  Sajnos ez egy rövidebb rész lett. Remélem tetszeni fog:D Jó olvasás:3 Kommenteket:D

by: Leah Hewitt

Választás...

Beengedtem az ajtón Niallt. Hátra fordultam. Niall háttal, a többiek szemből voltak velem. Carterre néztem olyan „ez mit keres itt” nézéssel. Hol rám, hol Niallre néztek majd elröhögték magukat. Kedvesek… Tiff rászólt Niallra hogy vegye le a cipőjét majd bementünk. Niall lemaradt. Odamentem Carter mellé.

- Mit keres itt? – kérdeztem a fülébe suttogva.

- Az igaz szerelmét. – röhögte el magát.

- Ez nem vicces! Most komolyan mi csinál itt? Tudod milyen kellemetlen ez nekem?

- Bocs… de nem én hívtam. A fiúk hívták. – mentegetőzött.

- Akkor is… azt mondtad nem jön.

- Nem. Én azt mondtam a barátaival lesz.

- Igen. Akkor miért van itt?

- Mi is a barátai vagyunk nem?

- De… - kezdtem el, de rájöttem igazuk van. Nem hazudott nekem, de mégis másra lehetett gondolni. Hát ez van, ha a barátnőd okosabb mit te.

- Kértek valami innit? – kérdezte Tiffany a hűtőbe nyúlva.

- Én egy kis vizet elfogadnék. – emeltem fel a karom.

- Azonnal viszem. – mosolygott rám.

- Aj, megint szakad az eső, mint állat! – szomorkodott Alexa az ablakon kifelé bámulva.

- Tényleg! – húztam el a számat. Odamentem az ablakhoz és kibámultam rajta. Oda jött mellém Liam is.

- Tetszik a meg lepi?

- Niall lenne az, igaz?

- Igen. Ő. – mosolygott rám.

- Amúgy kellemetlen.

- Mi?

- Azt hogy itt van.

- Értem. – bólogatott.

- Amúgy… ő tudta, hogy itt leszek?

- Kérdezd meg. – röhögött és ott hagyott egyedül az ablaknál. Szúrós tekintettel néztem vissza rá.

- Utállak! – kiabáltam utána. Szóval azt akarják, hogy beszéljünk. Hát… nincsen mit vesztenem. Vagy mégis? Mi van, ha kiröhög. Tuti nem ok nélkül nem hívott. Vááá! De Liam tuti tudja, mi van Niall fejében, és ha nem akarna, hogy beszéljünk tuti nem küldött volna oda. De mi van, ha akar velem beszélni. Aj… oda megyek hozzá. Kész. Pont.

Erőt vettem magamon és elindultam felé.

- Niall. – szóltam hozzá. Az ajtóban állt. Idegesen felém nézett.

- Igen? – kérdezte. Oldalról nevetést hallottam. Oda néztem és Louis mosolygós arcát láttam meg.

Na, ettől elment minden bátorságom.

- Kiengednél? Van egy kis dolgom kint. – mondtam teljesen közömbösen. Kicsi csalódottság látszott az arcán. Ki akartam menni, levegőzni, de mikor kinyitottam a bejárati ajtót totál ledöbbenve bámultam őket. Egymásba karolva, kipirulva csókolták egymást. Nem kapták el a fejüket pedig szerintem hallották, hogy kijöttem. Gyorsan visszacsuktam az ajtót. Neki dőltem és mereven néztem magam elé. Mi van? Liam és Alexa? De hogyan? És miért? Alexa nem Finnel van együtt totál boldogan? De mi van ha Liam csókolta meg? Akkor is…. Alexa hagyta. Van ennek oka. Akkor lehet, hogy összejöttek? Vááá… Niall is és most ez. Megőrülök.

Valaki be akart jönni, de a hátamnak ütközött az ajtó. Beengedtem az illetőt. Alexa volt az. Kapva az alkalmon kimentem. Liam ott állt a teraszon és zsebre dugott kézzel az eső zuhogását tanulmányozta.

- Ez mi volt? – kérdeztem.

- Mégis mi? – nézett rám ártatlanul.

- A csók…

- Ja. Semmi. – legyintett.

- Aha, persze… semmi. – ballagtam oda mellé. – Mesélj csak.

- Nem tudom, mit akarok.

- Hogy érted?

- Úgy, hogy nem tudom, mit akarok. – ismételte meg.

- Fejtsd ki nekem légy szíves.

- Most… hogy megláttam megint Alexát. Előtörtek a régi érzéseim… még midig szeretem de…

- De?

- De… Sarah is ott van.

- Egyszerre kettő. Nem semmi. Ugye tudod, hogy ezzel eltűnt a jó fiú imidzsed?

- Emily… tényleg nem tudom, mit csináljak.

- Akkor miért csókoltad meg?

- Melyiket?

- Alexát. De várj… hogy érted, hogy melyiket?

- Saraht én csókoltam meg. De Alexa viszont engem. Érted?

- Várj… akkor Alexa smárolt le? Nem te őt?

- Igen. Én… szerintem nem jövök majd vele össze, hiszen ott van Sarah.

- Csak azért mert Sarah-val is alakul valami ne hagyjad Alexát.

- Nem. Sarah nagyon bejön. Kedves, szép a mosolya, a szeme is csodás. A nevetése is nagyon aranyos. Alexa meg… szép, de… meguntam rá várni. Miatta hagytam ott az exemet. És mi csinált? Engem csak egy barátnak nézett pedig én tényleg szerettem volna…

- Akkor? Hogy döntesz?

- Nem tudom… - vonta meg a vállát szomorúan.

- Amúgy… mikor csókoltad te meg Sarah-t?

- Nem mondta?

- Nem…

- A szülinapi buliján. Mondjuk eléggé részeg volt. Gondolom nem emlékszik.

- Ja, valószínűleg. – nevettem el magam.

- Te kit választanál?

- Nehéz kérdés mert az egyik a barátnőm a másik meg az unokatestvérem. – tűnődtem. – De Sarah-t. Egyrészt azért mert ő az uncsim.  Másrészt pedig azért mert Alexának ott van Finn. Mi van, ha csak egy fellángolás?

- Tudom… nekem is ez a bajom. Legutóbb is ez volt. – dünnyögött.

- Legutóbb? Mi történt és mikor? Ja, és miért nem tudok erről? – tártam szét a karom.

- Erről senki sem tud. Még a fiúk sem…

- Lényeget. – szóltam rá határozottan.

- Amikor még nem szakított Alexa és Will akkor megcsókolt. Azt mondta szakít majd Willel, de nem tette. Én meg tök kivoltam.

- Kajak? Mekkora izé már.

- Ja, tudom… de ő nem tudja, mit akar.

- Miért te igen?

- Szerintem igen.

- És? Mire jutottál ez alatt a beszélgetés alatt?

- Öhm… szerintem… Sarah lesz az a lány, akit választok.

- És miért?

- Nem tudok többet Alexára várni. Tovább kell lépnem. És Sarah szerintem eléri, hogy túllépjek rajta. – röhögött fel.

- Értem… akkor Sarah. De akkor lehet, hogy rokonok leszünk.

- Ja, lehet. Együtt fogunk karácsonyozni. – mondta mire elnevettem magam.

-  Menjünk vissza, mert nem sokára gyanúsak leszünk. – mosolyogtam rá.

- Menj csak. Én még maradok. – viszonozta a gesztusom. Bólintottam és visszamentem. Mikor beértem ment az élet rendesen. Viccelődtek, nevettek és sztorizgattak. Téma volt néhány beteges rajongó, az utazás és egyéb (számukra hétköznapos) téma. Niall teljesen normálisan viselkedett. Nem volt zavarban, nem volt csendes sem túl hangos. Egyszerűen Niall volt. És be kell valljam, idegesített.  Én tök zavarban voltam és nem tudtam ellazulni.  Liam nagy ajtócsapással bejött.

- Kint esik a hó! – nézett furcsán.

- Mi? – kérdeztük Niallal egyszerre. Én elpirulva rá néztem, de ő felém sem pillantott.

- Nézettek ki. Igaz hogy nem marad meg, de esik. – mutatott az ablak felé. Mindenki az ablakhoz rohant (igen, értett felnőttek vagyunk).

- Menjünk ki! – kérte meg a társaságot Tiffany. Zayn beleegyezett és nem lehetett nemet mondani. Szóval kimentünk. Nem készületem ilyen hideg időre. Nagyon fagyoskodtam.

- Amúgy tök furcsa hogy már ilyenkor esik. Csak október vége fele van. – nézett fel Bella az égre. A hó lassan, ráérősen esett. Ahogyan elérte a talaj rögtön elolvadt.

- Ja, tényleg különös. – ölelte át Louis.

- Fázol? – mosolygott rá Bella.

- Egy picit. – motyogta a fülébe Lou. Annyira aranyosak voltak. Örültem, hogy ismét szent a béke.

- Vá! – ugrott a hátamra Carter, én meg majdnem eldőltem. – Vigyáz! – visította fülembe.

- Au! A fülem. – nevettem. Mikor leszállt rólam megfordultam és összenevettünk. Nekem jött oldalról valaki. Bella forgott, mint egy hülye arccal az égnek.

- Ó, bocs. – ált le egy pillanatra, de utána folyatta.

- Mi ütött belé? – fordultam Louis felé. Ő is azt csinálta, mint Bella.

- Csináld te is! – szólt rám Louis forgás közben. Kíváncsi voltam miért is jó ez, ezért én is elkezdtem. Ma megtanultam, hogy bármennyire is tudsz tűsarkúban járni, ne forogj, benne mikor esik a hó. Nagyon ne. Én is megbántam ugyanis elcsúsztam és egyenesen Niallnak estem.

- Oh… - nézte rá zavartan. Kipirultam (nem csak a hidegtől) és pislogtam néhányat ártatlanul. – Bocsánat! Tényleg ne haragudj!

- Semmi baj. – legyintett. Rámosolyogtam és forogtam tovább. Tényleg tök jó buli volt ez a forgás.

- Juj, tök szédülök. – fogtam, meg a fejem. – Hányingerem lett. – motyogtam.

Odajött hozzám Carter és „megvizsgálta a tüneteimet”. Konkrétan rám nézett és nem túl gondoskodóan beküldött (rám kiabált, hogy húzzak be, ott hányjak össze mindent). Tiff erre sipákolni kezdett, hogy csak ne hányjam össze a fürdőjük. Ha nagyon rosszul vagyok, menjek haza. Igen, vendégszerető. Bementem levettem a kabátom és a magas sarkúm majd elterültem a kanapén. Nem gondolkoztam csak bámultam ki a fejemből. Reméltem, hogy mihamarabb el fog múlni a rosszullétem. Ittam egy pohár bubis vizet, de csak rosszabb lett. Nem csak hányingerem lett, hanem a hasam is fájni kezdett. Juhé… Ismét ledőltem és vártam, hogy végre jobban legyek. Közben Liam-Alexa ügyön gondolkoztam… Arra jutottam, hogy Alexa ezt most jól elszúrta.

Valaki benyitott. Nagy nehezen feltápászkodtam és odasétáltam az folyosó végre. A másik felén volt az ajtó. Nem tudtam ki jött be ugyanis háttal állt nekem az illető.

- Na, mi van? Máris meguntátok? – kérdeztem nekidőlve az ajtófélfának összefont karral. Megpillantottam ki is jött be. Niall volt az. A kezeimet leengedtem és eltávolodtam az ajtófélfától. Miért pont Niallnak kellet bejönnie? Miért nem tudod más? Bakker… ennek nem lesz jó vége.

Hatvanegyedik fejezet

Helló. 

Hát. remélem nem fogjátok összecsapottnak vélni a részt.

 Remélem azért tetszeni fog. Jó olvasást és KOMENTEKET! pls:)

písz: Leah Hewitt

Magányosan

Sokáig kint ültem a parton. A telefonomon kinyomtam a zárat és felmentem Twitterre. Mindenki boldog volt… és én? HAHÓ! Valaki! Rám nem gondol senki?  Senki nem látja, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom? Niall miatt még sok követőm volt. Kiírtam, hogy ők mit szoktak csinálni, ha két pasi is összetörte a szívét.  Erre rengeteg válasz érkezett. Valakik megint találgatni kezdett, hogy megint összejöttünk Niallal, más k*rvának hívott, valaki (ketten) tanácsot adott. Az egyik a közelükben lévő tengerpartra szokott kimenni, gondolkodni és sírni, a másik metrózni vagy buszozni szokott. Gondoltam összevonom a kettőt és kibuszozok a tengerpartra. Az utazás 2 órát vett igénybe. Egy farm mellett haladtunk el. A Doveri-szorosnál lehettem. A víz lassan mosta a partot. Odaálltam a víz elé és hagytam, ahogyan óvatosan a cipőm orrához érjen. Leültem a nedves homokba és agyalni kezdtem az egészen.

 Mindenki elhagyott. De tényleg. Még anyuék is. Nem bírtam sokáig és elfogott a sírás. A hangom bezengte az egész partszakaszt. Hangosan zokogtam semmivel sem törődve.  Sokszor volt, hogy levegőt alig kaptam. Olyan erős fájdalmat ritkán érez az ember. Elveszett voltam, otthon nélkül. Barátok nélkül és család nélkül. Legalábbis így éreztem.  Annyira magányos voltam. Belülről emésztettem saját magam. Egy csődtömegnek éreztem magam...

Amikor már kezdett sötétedni felálltam és visszamentem a buszmegállóhoz. Szerencsémre félórát kellett várni a buszra.  Megérkezett és tök üres volt. Én voltam egyedül csak rajta. Örültem, hogy rajtam kívül nincsen senki. Az előttem lévő székre helyeztem a lábam és kifelé bámultam az ablakon.  A fákat bámultam, ahogyan elfutnak előttem. Elfutnak, mint az idő… vége lett a „Joshos” korszaknak, amit sajnáltam, mert nagyon élveztem. London külvárosában leszálltam. Fogalmam sem volt róla hol vagyok. Egyszerűen csak el akartam futni mindenki elől. Nem akartam, hogy bárki ismerőssel találkozzak. Egy egész szép környéken lyukadtam ki. Kerestem egy parkot majd leültem egy padra. Nyirkos volt, de nem zavart. A lábaimat feltettem és elfeküdtem. A kezemet lelógattam a padról. Abban a kezemben volt a cigim. A füst lassan elúszott a távolba. Néztem, ahogyan ő is elmegy. Csak bámultam ki a fejemből órákon át, mint egy eszelős barom. Hülyének nézhettek az emberek, hogy ott ülök, és könnyekkel küszködve bámulok mindenkit. Magányos voltam. Nem tudtam mit is kéne tennem. Most, hogy Josh és Carter is elment úgy érzem, senkire nem számíthatok… Niall nem hív, Carternek van jobb dolga, Josh már Korea felé repül, anyáék meg Amerikában vannak. Én meg itt vagyok valahol Londonban.  A cigiből szinte nem is szívtam, magától leégett. Mikor elzsibbadtam akkor felültem és nézelődni kezdtem. Nem álltam készen arra, hogy én ismét összetörjek, hiszen még az előző seb sem gyógyult be teljesen… ráadásul közben is érték még vágások és most egy nagy heg van ott. Most ezzel, hogy nincsen senkim egy majdnem beforrt sebben hasított egy újabb vágást. Nem bírom… nem bírom tovább ezt az egészet. Egy selejtnek éreztem magam a világban, aki csak azért van ott, hogy legyen egy rossz példa is. Szörnyű ezt érezni. Mindenki megbámult és lesajnáló pillantásokkal néhányan vissza is néztek a távolból. Nem tudtam hova menni. Elveszett voltam, mint egy kölyökkutya, aki elkószált. Kezdet hűvös lenni ezért elhatároztam, hogy megkeresem, hogy merre is kell haza menni. Több embert is megállítottam, de csak a hatodik ember volt hajlandó megállni és elmondani hol is vagyok. Eligazított a legközelebbi buszállomáshoz.  Majdnem leszakadt a lábam olyan messze volt.  Kiderült, hogy arra a busz nem igen közlekedik és várhattam egy órát. De akkor is csak átszállással érek haza. Juhé! Az eső is elkezdett esni szóval még jobb volt a tömött buszmegállóban állni. Mikor végre jött a busz epekedve szálltam fel hogy legyen elég pénzem. Szerencsére volt, de féltem, hogy a másik buszra már kevés lesz. Leültem egy szimpatikus helyre és hátra dőltem. Most is csak bámultam ki a fejemből. Suhant a táj én meg könnyezve bámultam. Hamar hazaértem és az ágyamra huppanva bőgtem. Konkrétan alig kaptam levegőt, a mellkasom szorított.  Olyan egyedül éreztem magam, mint még sosem. Ott voltam egyedül a sötét lakásban. Most nem féltem. Örültem volna, ha egy gyilkos megöl, vagy egy szellem teszi ugyan ezt. Leszarnám ha a tükörből kiszállna egy csont és bőr, félelmetes alak, aki véget vet életemnek. De nem jött…  

Kimentem a nappaliban és ott is elterültem a kanapén. A kávézóasztalon ott hevert az mp3-masom. Megfogtam és elkezdem hallgatni a számokat. Még mindig depis számok voltak rajta. Nyár óta nem raktam rá újakat… Már nem igazán sírtam mikor jött a szám. Az a szám, amit nekem írt Ő… a mellkasomba hirtelen nagy fájdalmat éreztem, a sírás elkapott és nem engedett el. Hangosan bőgtem a számra, de mikor elegem lett a szavakból és Niall hangjából egyszerűen a falhoz vágtam a zenelejátszót. Összetörött… Pár másodpercig bámultam a betört képernyőjét, de hamar abbahagytam. Kimentem inni a konyhába egy pohár vizet hátha lenyugodok, de nem. Tovább zokogtam. Amikor felemeltem a poharat kicsúszott a kezemből leesett a földre.

- Oh, bassza meg! - üvöltöttem, ahogyan a torkomon kifért.

Lerogytam a földre. A fülemben Niall dala ment.  Kinyitottam a szememet. Megláttam az üvegszilánkot. Azt akartam, hogy fájjon. Hogy fizikailag jobban fájjon, mint belül. Megfogtam az egyik üvegdarabot. Mondtam magamnak azokat a szavakat, amiket Niall mondott nekem még régen. Belenyomtam a bőrömbe a szilánkot és kicsordult egy vércsepp. Élveztem, hogy fáj. Örültem, hogy végre, több hónap szenvedés után megint kívül fáj jobban nem belül. Végig húztam a bőrömön az üveget. Majd még egyszer és még egyszer.  Élveztem, ahogyan a vér végig folyik a karomon le a padlóra. Közben egyre hangosabban mondtam azokat a bizonyos szavakat. „ Szeretlek” hallottam a fejemben édes, reggeli rekedtes hangján suttogva. „ Felhívlak majd pár nap múlva!”

- Igen baszd szeretsz!? – kiabáltam. Lecsuklottam a földre. – Miért nem hívsz? – kérdeztem magamtól normális hangerőn. A karomra néztem. Tetszett a véres karom látványa. Örültem neki hogy végre máshogy is fáj. Valamiért elfelejtettem, hogy baj van. A kezemet lecsaptam a földre. MIÉRT? Miért nem szeret engem senki? Miért érzem úgy, hogy egyedül vagyok. Nem, nem is egyedül inkább magányos. Mert aki egyedül van annak nincsen senkije. De ha az ember magányos, akkor ott van néhány ember mellette, de nincsen ott, azaz ember, aki kéne. Oldalra pillantottam egy nagy piros tócsa volt ott. A kezem abban hevert. Én oldalamra feküdtem és zokogtam.

Szédülni kezdtem és egyre homályosabb lett minden. Lassan behunytam a szemet. Sötétség lett. Egy nagy ütésre keltem fel. Kinyitottam a szememet és Carter kisírt szemeit láttam meg.

- Jesszusom! Azt hittem meghaltál! Mi a szart csinálsz? Baszd meg! Eszednél vagy?  - üvöltözött. – Gyere! – rángatott fel a földről. A fürdőbe ráncigált és elővette a gyógyszeres szekrényből a sebfertőtlenítőt. Jól nyakon öntötte vele sebemet. Én elhúztam.

- Baszd, ez csíp!

- Leszarom! – vette kezébe ismét a sebes kezemet. Most egy kicsit óvatosabban csinálta.  A szemében volt néhány könnycsepp.

- Au! – kiabáltam. – Ez csíp!

- Majd máskor lesz eszed, hogy ne tedd! – nézett rám mérgesen. - Mégis mi a halálért csináltad ezt?

Lenéztem a földre. Eszembe jutott a dal. Azaz idióta zene…

- Még mindig szerelmes vagyok Niallba.– mondtam suttogva. Felnéztem rá.

- Tudom! – felelte ő is ugyanolyan halkan.

- Hiányzik! Semmi más nem pótolja őt…

- Hát Niall gyönyörű szemeit nehéz pótolni.

- Nem a szemei a lényeg! Hanem maga a lénye… az illata, vagy a meleg teste… Josh… teljesen más. A csókja íze vagy az érintése… nekem Niallé kell nem másé... az ő édes nevetése. Az ő finom illatú haja.

- Pedig el kell fogadnod, hogy ő már nem a tied! Bármennyire is nehéz.

- De ha egyszer nem megy… - csuklott meg a hangom és a sebeimre néztem.

- Na, mesélj! Hogy volt ez az egész? – mentünk a nappali felé. Leültünk a kanapéra. Még mindig csípet a sebem a sebfertőtlenítőtől. Megszorítottam a sebem aljánál hogy kevesebb vér menjen bele, mert így kevésbé lüktetett.

- Na, szóval… - kezdtem el és utána csak dőlt belőlem a szó. Nem emlékszem pontosan mit mondtam csak annyit tudtam, hogy az jött ki belőlem, ami éppen ki akart. Gondolom káromkodtam is, de nem zavart. – És nézz rám. Már nincs erőm folytatni. Tulajdonképpen olyan lettem, akiket eddig gyűlöltem – bőgtem. Carter bólogatott és figyelt.

- Szóval úgy érzed, hogy nincsen senkid és nem számíthatsz senkire? – kérdezte mikor úgy gondolta, hogy befejeztem.

- Igen. –bólintottam mire enyhén elmosolyodott.

- Nem, hagytak el a szüleid. Attól hogy keveset vagy velük, az nem azt jelenti, hogy nem szeretnek téged. Akárhogy is, de szeretnek. Bőgve, nevetve vagy depressziósan. Mindenhogyan. Josh biztos bánta, hogy lelépet, hiszen félt neked elmondani, ami azt tanúsítja, hogy aggódott a lelki állapotért, azaz ő is szeret téged. Attól hogy nem vettek fel az egyetemre az nem azt jelenti, hogy egy híd alatt fogsz lakni. Csupán annyit hogy próbálkozol még és munkát vállalsz mielőbb. És Niall…

- Igen. – biccentettem alig láthatóan.

- Na, rá se legyél mérges. Egyszerűen összezavarodott, hiszen Niall nem tudta miért nem szakítottatok. Csak annyit tudod, hogy nem. És… szerintem félt.  Ja, igen. Attól hogy ma kiakadtam attól még szeretlek. Nagyon. – ölelt át. – Ne legyél ennyire buta! Tudod, hogy rám számíthatsz!

- Értem. – bólogattam.

- Amúgy… - kezdte. – Kitaláltam valami szupert! – mosolygott.

- Mit is?

- Azt hogy csinálhatnánk egy csajos napot!

- Mikor?

- Holnap. Vagy az után. Ellógnám az egyetemet. Azt mondom majd fontos dolgom volt. Mert te fontos vagy szóval nem hazudok. – mosolygott rám. – És, most jön a legjobb dolog. Ugyebár Tiffanynak nemsokára lesz a szülinapja.

- Majdnem egy hónap. – mondtam értetlenkedve.

- Igen, de sajnos a fiúk elmennek és akar Tiff egy olyan bulit is ahol a régi banda ott lesz.

- Hogy érted azt hogy banda?

- Mi öten csajok, Zayn, Liam és Louis.

- Akkor Niall nem megy?

- Niallnak már programja van a barátaival.

- Ja, értem… akkor jó. Talán.

- Na, ez a beszéd. És akkor holnap mit csináljunk? Fodrász? Kozmetikus, manikűrös, vásárlás?

- Inkább sötétben depis zenék és sírás. Holnapután jöhet azok, amiket te mondtál. Rendben?

- Jó. – biccentett megértően. – Lefertőtlenítsük még egyszer a kezed?

- Nem kell. – nevettem fel.

- De… hogy jutott eszedbe?

- Nem tudom… de ne mond el anyjáéknak jó? Se senkinek.

- Nem akartam. – rázta meg a fejét.

- Akkor jó.

- Amúgy… szegény zenelejátszód nem tehetett róla, hogy rajta hagytad a számot.

- Ez van. – vontam meg vállam. – Már úgyis akartam venni egy újat.

- Tényleg?

- Nem. De ezt szokták mondani. – mosolyogtam.

- Na, végre ott a mosolygós Emily. Amúgy tudod, hogy a fekete punkos dolgaid mind mennek adományozásra?

- Jó, de néhányat megtartok. Vannak olyanok, amelyek nagyon tetszenek.

- Jó, talán. De elegem van a fekete korszakodból… az nem te vagy.

- Tudom… az Josh miatt voltam.

- Ja, sajnos. – fújta ki a levegőt

- Amúgy… ma aludhatok veled?

- Mi van? Miért akarnál te velem aludni?

- Mert hiányzol. – feleltem kiskutyaszemekkel. Kicsit megenyhült és biccentett. Feltakarítottuk a véres padlót (olyan volt mint egy horror filmben) majd egymás mellett elaludtunk. Jó érzés volt mellette pihenni. Igaz nem volt olyan meghitt, mint egy pasival, de ez nem volt baj. Az sem volt baj, hogy megrúgott és egyszer orron könyökölt. Az volt a lényeg hogy kibékültünk. Jó sokáig haragudtunk egymásra. Egy teljes nap. Ez nálunk rekord. Soha nem vesztünk össze, vagy amikor kiabáltunk is a vége mindig az lett, hogy elröhögtük magunkat. Hát, igen. Az én legjobb barátnőm.

Másnap tényleg síros nap volt. Minden kis érzelmünket kiadtuk magunkból. Üvöltöttünk néha az idegességtől, néha zokogtunk néha pedig annyira nevettünk, hogy fájt a hasunk. Néztünk mexikói sorozatokat fagyival és horror filmet is. A ruháimat kiszortíroztuk és néhány darabot szétvágtunk. Nem tudom miért, de jól esett. Megegyeztünk, hogy mostantól azzal fogjuk a port törölni. Hihi…

Aztán az ő pogromjai is ilyen jók voltak. Nekem egy kicsit vágtak a hajamból. Attól hogy szakítottam még nem engedem, hogy levágják. Túl régóta növesztem, hogy most pár perc alatt kukába kerüljön. A kozmetikus megkínzott aztán a manikűrös  piros körmöket varázsolt nekem. Nagyon élveztem vele ezt a két napot. Elfelejtettem minden egyes búmat. Aztán jött a hétvége, Tiff bulija. Az újonnan vett cuccaimat kaptam magamra. Egy fehér, lenge hosszú ujjast és egy magasított derekú kék alapon rózsaszín virágos szoknyát vékony barna övvel. A pólót betűrtem a szoknyába. Egy óriási gyűrűt vettem fel kiegészítőnek. Egy szolid, de szép sminket rakattam magamra.  A hajamat hagytam kiengedve. Carter is hasonlóképen volt felöltözve. Buszozva elmentünk Tiffanyhoz. Még mindig a szüleivel lakott. Kis mázlista. Mikor meglátott minket konkrétan a nyakunkba ugrott.

- Úristen! Emily! De hiányoztál. – mosolygott. – Jó a hajam? Nem vagyok lyukas? – érdeklődött. A lyukast a frufrujára értette. Ha van egy kis rés a hajában és látszik a homloka, akkor szokta magát lyukasnak hívni. Khm… furcsa. Mindegy.

- Te is nekem. Annyira jó újra látni! – mosolyogtam vissza. -  Amúgy nem vagy lyukas. – feleltem, mert láttam, hogy a szemem tükröződésében próbál rájönni.

- Gyertek be. – hessegetett befelé. Sajnos a srácok még nem voltak ott, de Bella és Alexa igen. Úristen, de jó volt őket újra látni. Alig bírtam ki hogy ne sírjak. Mindenféléről meséltek. Bella elmesélte, hogy már minden rendben van Louissal.  Megbeszélték a dolgokat és minden okés. Alexa is ugyanolyan boldog hírt mesélt. Nagyon boldogok meg minden. Hát jó tudni, hogy rajtam kívül mindenki kicsattan az örömtől…

A srácok is megérkeztek 30 perc múlva. Boldognak indultam el feléjük. Először Liam jött be, óriási ölelésben részesített. Louis megforgatott ölelése közben. Nem nézet hülyének á, dehogy. Zayn marad a szolid, de tényleg kedves ölelésnél. Kaptam levegőt és nem éreztem magam egy körhintában sem. Csak egyszerűen megölelt plusz két puszi. Csuktam volna be az ajtót mikor rám szóltak:

- Várj, még jönnek. – felelte Liam és az arcán apró nevetőráncokat véltem felfedezni. Értetlenkedve pillantottam magam mögé és akkor megpillantottam Niallt… Én is és ő is totál értetlenül néztünk össze. A hátam mögül kicsi nevetést halottam. Aha, szóval ők voltak azok...