Hatvanhetedik fejezet

Üdvözletem:33

Örülök a sok kommentnek:D Bocsánat hogy ilyen későn hoztam az új részt. Nincsen kifogás, lusta voltam írni...

Na, de most itt van:D jó olvasás és kellemes hétvégét:)

Lelkiismeret-furdalás

Egész estét dühösen forgolódtam és reménykedtem  hogy nem is ő írta ki csak elnéztem. De amikor reggel ismét megnéztem láttam, hogy nem… ő írta ki. Egy kis idegig ideges voltam, de hamar eluralkodott rajtam a lelkiismeret-furdalás. Miattam írta ki a tweetet. Ha én egy kicsit kedvesebb lettem volna, akkor nem csinálta volna meg. Tisztára kikészültem és reméltem, hogy mihamarabb bocsánatot tudok majd kérni tőle. Megreggeliztem és vártam, hogy hívjon. Biztosra vettem, hogy hívni fog, hiszen minden nap hív. Aha, hát nem. Aznap nem hívott estére pedig még jobban összezuhantam. Hibásnak éreztem magam mindenért és nem csak az akkori vitatkozásunkra terjedt ki. Az egész kapcsolatunkra. Ha én is felhívom, néha vagy ha nem engedem Jacknek, hogy megcsókoljon, ha nem akadok ki a Demis csókja miatt, ha nem jövök össze Joshsal lehet, hogy hamarabb összejöttünk volna vagy egyáltalán nem is szakítunk. Az ablakomon kifelé bámulva sírtam szomorú számokat hallgatva. Mazochista vagyok… Összeállítottam a top síros listámat és kibőgtem rá magam. Mivel Carter sem volt otthon hangosan zokogtam. Igazából örültem volna, ha valaki meghallja, még akkor is, ha majd leordít, hogy ne bőgjek, de akkor is a tudat, hogy valakinek feltűnt, de nem… senki sem keresett, senki sem kérdezte hogy vagyok. Ismét uralkodott rajtam a magány és egyre jobban magamba zuhantam tulajdonképpen saját magam miatt. Ha én nem bőgök, és nem hibáztatom magam mindenért akkor nem lett volna ez, de tehetek róla, hogy szeretek szenvedni? Igen, tehetek, de nem akarok. Néha jó sajnálni magunkat… Végül álomba szenvedtem magam. Fél 12-kor keltem fel. Nem volt kedvem enni, nem volt kedvem beszélni se semmit csinálni. A tévé előtt ültem és csak nézni ki a fejemből, de ne tudtam. Folyamatosan cikáztak a gondolatok a fejemben. Hirtelen azt vettem észre, hogy a telefonom nem akarja abbahagyni a zenélést.

- Anya! – vetem fel a telefont boldogan.

- Szia, kincsem. Hogy vagy? – érdeklődött.

- Jól. – hazudtam. – Ti hogy vagytok?

- Mi is jól vagyunk. Mamád egyre jobban van.

- De jó. – mosolyodtam el halványan. – És akkor van esély arra, hogy esetleg visszajöttök? – próbálkoztam.

- Erről majd beszélni fogunk kicsit bővebben is, ha kijöttök. Ugye ki tudtok jönni?

- Én nem hiszem. Kirúgtak és pénzem sincsen…

- Uh… kicsit miért nem szóltál? Ugye van elég pénzed rezsire meg kajára.

- Persze… amit küldtetek abból elélek. Igaz hogy kevés van, de még elég. – biztosítottam.

- Greg és Sarah is fog jönni természetesen együtt. Még nem beszéltetek erről?

- Nem. – feleltem szomorúan.

- Akkor biztos fognak. Megvesszük a repjegyedet rendben?

- Jó… amúgy mikor beszéltél erről Greggel?

- Tegnap hívott föl. De nyugi. Biztos fog még ma hívni.

- Remélem.

- Na, mesélj! – mondta én meg elkezdtem mesélni. Elregéltem, hogy szakítottam Joshsal, hogy újra összejöttem Niallal és hogy ki Carter új pasija. Hozzátettem természetesen hogy nem szimpi és nem bírom, de anya rögtön mondta, hogy biztos kedves csak én nem ismerem még rendesen. Még anya is bírja őt… komolyan csak én látom benne a rosszat?

Még egy órát beszélgettem vele és a család többi taggal is, de menniük kellett. Én ismét visszazökkentem a magányos létembe és ismét vártam Niall hívását. 9-kor azonban megelégeltem, hogy szenvedek és tárcsáztam a számát, de mielőtt kapcsolta kinyomtam. Sietve emberi  formát öltöttem magamra, ami abból állt, hogy megfésülködtem és vízálló szempillaspirállal szépítettem a kisírt szemeimen. Felvettem egy csőnacit, tornacipőt és egy nagyon meleg pulóvert. Levágott ujjú kesztyűt és egy kötött sálat is a nyakam köré csavartam meg ne fázzak. A telefont a zsebembe csúsztattam a kulcsaimmal együtt. Kiértem az utcára majd egy kicsit megtorpantam. Az utcán tomboló fiatalokat pillantottam meg, de hamar tovább álltam. Több utcányira lakott Niall a gazdag negyed távoli házában. Egy óra gyaloglás után odaértem hozzá és becsöngettem. Hamar ki is jött Mary.

- Öhm… szia! – dadogtam.

- Szia. Niallt keresed?

- Igen. – biccentettem egy kicsit bizonytalanul.

- A kertben medencézik, de nem egyedül. – mondtam. Ekkor a szívverésem az egekbe szökött, a gyomrom összeszűkült és legszívesebben elszaladtam volna, de nem lehetett. – Nyugi, csak egy régi haverja van itt. – mosolyodott el.

- Akkor megyek. Nem akarok zavarni.

- Te nem zavarsz. Biztos örülne neked Niall.

- Mindegy. Csak beszélni szeretem volna vele.

- Mondom, gyere be.

- Nem. – vágtam rá. - Majd akkor máskor. – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Ahogy gondolod. – biccentet.- Akkor, szia. – köszönt. Intettem neki majd becsukta az ajtót. A szememről letöröltem a könnycseppet és elindultam hazafelé. Már este 10 óra volt. Minden kis zajra összerezdültem és inkább bedugnám a fejem a földbe. Ilyenkor rossz hogy nem struccnak születtem.

Már a gazdag negyedből kint lehettem mikor egy autó lelassított mellettem. Elkezdte lehúzni az ablakot a benne ülő személy. A tokomban dobogott a szívem már kezdtem volna sikítva futni, de akkor meghallottam Niall édes hangját.

- Hova sietsz ennyire? – kérdezte komolyan.

- Haza.

- Szállj be. – szólt rám.

- De a haverod…

- El van nélkülem is.

- Nem akarok zavarni. – motyogtam.

- Nem jössz? Szállj már be. – nevette el magát. Eleget tettem kérésének és beszálltam. Nem kérdeztet semmit csak visszament a házához. Kiszállt és én követtem. Bementünk (már Mary sem volt ott) és leültetett a kanapéra.

- Miért jöttél? – nézett mélyen a szemembe.

- Sajnálom. – szakadt ki belőlem. Kitört belőlem a maradéksírás is (csodálom, hogy még nem apadt el a könnycsatornám). Magához húzva átölelt.

- Most miért sírsz? És egyáltalán mit sajnálsz?

- Hát hogy bunkó voltam meg úgy mindent. Hogy nem hívtalak és én hibáztattalak meg a Demis is hogy kiakadtam.

- Az régen volt. – csókolt homlokon.

- Attól még hülyén reagáltam le! – motyogtam könnyeimet elnyelve.

- Ne sírj már! – ölelt szorosan magához. Eltolt magától és rám mosolygott. – Nem haragszom. Semmiért.

- Még azért sem amikor a meccsen lekiabáltalak.

- Nem, azért sem. – mosolyodott el halványan. Szinte ráugorva megcsókoltam hosszasan. Halvány fény mellett merültünk egymásba.

- Szeretlek! – szalad ki a számon két csók között. Óvatosan elmosolyodott és közelebb húzott magához. Szorosan ölelt. Én mellkasába temetem arcomat és mélyen beszívtam finom illatát.

- Nem vagy éhes? – érdeklődött szinte suttogva.

- Nem. Nem vagyok. – emeltem fel a fejemet. Mélyen a szemébe néztem és lassan megcsókoltam.

- Én igen, szóval együnk valamit. – mosolyodott el a lassú csókom után.

- Jó. – biccentettem én is vigyorogva. Közösen összedobtunk egy majonézes tonhalas pirítóst és benyomtuk. Én is ettem, belőle mert imádom. Ezután leültünk a kanapéra. Az ölébe másztam ezért én a két lába között voltam, háttal neki. Átkarolt hátúról, én az átkulcsolt kezére helyeztem mancsom és a mellkasára dőlve néztük a horrort a tévében. Nem értem miért mindig az nézünk, valamiért szeretünk megijedni majd egymáshoz bújni. Jobban mondva én hozzá, de azt mindketten élvezzük.

- Miért hitted azt, hogy haragszom rád? – kérdezte meg hirtelen.

- Nem tudom. Csak azt hittem.

- Szerintem inkább saját magadra haragudtál, mint rám. – motyogta.

- Lehet. – suttogtam és enyhén elmosolyodtam. – Na és? Hogy megy a munka?

- Megy.  Veled mi van?

- Megyünk majd ki anyuékhoz! – ujjongtam.

- Na, a remek! Karácsonykor?

- Nem. Novemberben. Karácsonykor szerintem ők jönnek haza, és ha ők jönnek, akkor a nagyi is jön. Mondjuk amúgy is jönne, de akkor is.

- Értem én. - nevetett fel. – Ma még haza akarsz menni?

- Öhm… nem. Ugyanis 3 perc múlva holnap van. – pillantottam az órára.

- Ja. Akkor itt alszol?

- Ha nem zavarok…

- Te zavarni? Kérlek. – nevetett fel.

- Amúgy milyen barátod volt itt?

- Nem ismered. Dublinban lakik aztán meghívtam.

- Mi van? Te meghívtad és elküldöd miattam? És most hol van szegény?

- Egy hotelben. Megkértem Maryt hogy dobja el.

- Sajnálom. – motyogtam.

- Ezért is bocsánatot kérsz?

- Igen. Miattam küldet el az egyik jó barátod.

- Nem te küldted el, hanem én. És amúgy is, amikor mondta Mary, hogy itt voltál a srác maga ajánlotta föl, hogy beszéljek veled és ő elmegy addig sétálni, de mivel tudtam, hogy itt maradsz azért inkább egy hotelbe vitettem.

- Ennyire kiszámítható vagyok? – háborodtam fel az előbb hallottakon. Niall nevetve bólogatott. - A srácokkal mi van? Rendben vannak? – érdeklődtem egy kis csend után.

- Aha. Mindenki jól van. Louis és Bella remekül elvannak, ugyanúgy, mint Zayn és Tiff.

- Harry?

A földre szegezte tekintetét majd szomorúan rám nézett.

- Harrynek kezd összejönni valami egy új csajjal.

- Mi van? – döbbentem le. A hangom vékony volt és felismerhetetlen.

- Jenifernek hívják a csajt. Egy buliban találkoztak.

- És ki ő? Egy rajongó vagy… ki?

- Nem. Egy gazdag család sarja. – felelte unottan.

- Legalább jó fej?

- Még nem beszéltem vele, de egyelőre nem is akarok.

- Ne már… akkor végleg vége van a románcuknak?

- Úgy tűnik. – felelte nagy sóhajjal és elnevette magát.

- A klip már kész?

- Milyen klip?

- Hát a „Csak te meg én”

- Ja! – kapott észhez. – Aha, már kész van.

- És milyen?

- Az titok! – hajolt oda hozzám.

- Csak annyit mondj, meg hogy szerepel e benne egy nálam szebb lány.

- Nálad szebb nem. – vágta rá.  Picit elmosolyodtam.

- Szóval lesz benne lány. – szomorodtam el.

- Lesz. – biccentett.

- Ne már… ugye megtartjátok a 3 méter távolságot?

- Sajnálom, de így is több információt adtam ki, mint amennyit szabadott volna.

- Ne legyél már ilyen!

- De, de… - nevetett fel.

- Akkor legalább mond el, hogy néz ki.

- Nem. Legyen annyi elég hogy szerintem nem széplány.

- Jó… nem féltékenykedek. – nevettem fel.

- Nincs miért féltékenynek lenned.

- Szerencséd! – mutogattam a mutatóujjammal. Egymás szemébe meredtünk. A romantikus pillanat hamar megszűnt ugyanis farkasszemet kezdtünk nézni. Sajnos ő nyert…

Elmentünk aludni. Végre mellette szenderülhettem álomba.  Én a mellkasára hajtottam a fejem egyik kezem a mellkasára tettem a másikat magam alá raktam. A lábammal átfogtam az övét. Ő csak egyszerűen átölelt, de egy ölelésben rengetek, érzelem van. Egy ölelés lehet baráti, családi vagy szerelmes, búcsúölelés vagy egy „de jó hogy újra látlak” ölelés. Az embernek szüksége van, rá mert ez többet jelent mindennél. Az ölelés kifejezi, hogy fontos neked az adott ember. Az öleléstől mindenki boldog lesz és mosolyt csal mindenki arcára, mert meleg, puha és biztonságérzetet ad, hiszen úgy érzed, van valaki melletted…