Hatvanhatodik fejezet

Sziasztok:3

Köszönöm a kommenteket<3 nagyon jól estek

kicsi önbizalmat kaptam. Örülök hogy tetszik(:

még egyszer köszönöm szépen:')
azért nem tudtam eddig részt hozni mert voltak nálunk német cserediákok
 és nem volt időm írni:s

ehhez is kommenteljektek jó olvasást<3

by:Leah Hewitt

Reggel kisírt szemekkel keltem fel a telefonomon csörgésére. Valaki hívott. Reméltem, hogy Niall ez, de nem. Egy olyan ember hívott, akire egyáltalán nem számítottam.

- Halló! – vettem fel a készüléket.

- Szia. Felébresztettelek? – kérdezte a hang.

- Ki az? – rémültem meg.

- Dylan. Dylan Wood. – mondta. Nem tudtam mit szólni. Miért hívott fel? Mit akarhat tőlem. Talán Cartert keresi? De akkor miért nem őt hívta. Vááá! Ezt nagyon nem értem… - Ugye nem felejtettél el. – nevetett föl. –Velünk strandoltál a nyáron.

- Ja! Igen… tudom. – zökkentett ki a gondolataimból.

- Akkor jó. Hallottam, hogy szakítottál Josh-sal. – csapott a közepébe.

- Igen. De honnan tudod?

- Josh mondta. – vágta rá hanyagul. – Gondoltam eljöhetnél, egy kézilabda meccsünkre ne legyél egyedül. Gondolom, Carter el van foglalva a pasijával…

- Öhm… ja, elég sokat van vele, de én megvagyok. Ettől függetlenül nagyon szívesen elmegyek a meccsetekre. Will is játszik, igaz?

- Pontosan. Akkor ma jó? Ne haragudj, hogy csak most szólok, de tegnap beszéltem vele telefonon…

- Nincsen programon. Nagyon szívesen megyek. Amúgy ingyenes?

- Igen. Vagy ha nem lenne az, bevinnélek.

- Reméltem. – nevettem.

- Akkor 2-re legyél a nyugati buszvégen. Eléd megyünk.

- Okés. – biccentettem. – Akkor, kettőkor a nyugati buszvégen.

- Igen. Örülök, hogy jössz. Cartert is elhívhatod nyugodtan.

- Jó. Amúgy már szakítottak Harryvel.

- Harry a kis sírós göndörke, igaz?

- Aha.

- Hogy-hogy?

- Harry megcsalta őt.

- Ha velem maradt volna nem élte volna át azt… - jegyezte meg alig érthetően.

- Lehet. – suttogtam.

- Akkor most szabad? – kérdezte izgatottan.

- Sajnos lekéstél. Valami idióta gyerekkel jött össze. Még gimis!

- Haha! – röhögte ki hangosan. – Egy taknyossal jár?

- Egy idősek csak megbukott. – mondtam. Csend volt majd végül megszólalt:

- Most le kell tennem. Bocsi télleg’. Szia, akkor majd gyere oda kettőre.

- Rendben. Szia. – köszöntem el, de nem hiszem, hogy hallotta ugyanis lecsapta a telefont. Körülnéztem a szobámon és rá kellett jönnöm, hogy nagyon koszos. Gyorsan rendet tettem és felöltöztem valami sportos, de mégis csinos cuccban.  Már a nappaliban voltam felöltözve, mikor Carter kijött a szobájából. Egy nagyon rövid nacit viselt egy bő pólóval. Ha emlékezetem nem csal, akkor az még Harryé.

- Öhm… ma felhívott Dylan.

- Engem? – kerekedtek el szemei.

- Nem. Engem. És elhívott minket egy kézilabda meccsre ma.

- Ma?

- Aha.

- Ajj… nem jó. Franknak is lesz egy meccse ma.

- Oh… kár. – húztam a szám. - Pedig tuti tök jó lett volna.

- Ja, szerintem is.

- Na, mindegy is. Akkor majd találkozunk este. – mosolyogtam.

- Nem hiszem, mert koli!

- Ja, tényleg. Megörülök a kollégiumtól. – fújtattam.

- Én is. Ide-oda megyek, mint egy félőrült.

Felnevettem és tovább néztem a sorozatom a tévében. Carter is velem tartott egy együtt néztünk a Spongyabobot. Igen, érett félig felnőtt 18, lassan 19 évesek vagyunk.

- Am te mikor mész el itthonról?

- Fél 3-kor. Te?

- A fél kettes busszal megyek le a nyugatira.

- Oks. Mikor érsz majd haza?

- Fogalmam sincsen. De még világos lesz. Remélem…

- Kérd majd meg Dylant, hogy hozzon haza. Mindenképpen! – mutogatott az ujjával.

- Jó.  – forgattam a szemeim. Most komolyan, mintha anyát hallanám…

Megebédeltünk (Carter már megint salátával etet. Kecske leszek a végén) aztán összekészülődtem a meccsre. Nagyon izgultam. Féltem, hogy nem lesz közös témánk, hogy totál egyedül leszek majd ott és senki nem lesz majd társaságomnak. A buszmegállóban és a buszon is ilyeneken agyaltam. Mikor megérkeztem a nyugatihoz nem tudtam hova menjek. Mindenhol emberek voltak és mind morcos volt… Nem szeretek egyedül London utcáin lenni. Félek. Szerencsére hamar  megtaláltak. Will mellett ott volt a szöszi barátnője. Alexa óta vele van. Úgy látszik nem csak egy enyhe fellángolás volt.

- De jó hogy itt vagytok! – fújtam ki a levegőt.

- Igazán nincs mit! – ölelt át Dylan majd Will is.

- Helló! – köszönt a szöszi. – Nicole vagyok.

- Szia, Emily. – mosolyogtam rá. Biccentet és indultunk a kocsihoz. Mint Joshnak is volt egy kicsi, nem túl jó autóba ültünk bele. Szűkösen csücsültünk, merthogy a plafon is alacsony volt. Még nekem is! A 162 cm magasságommal!

Az utat csendben végigültem és hallgattam a többiek beszélgetését. Ami abból állt, hogy le fogják alázni a másik csapatot, mert van valami új gyerek és ő nagyon jól tud kézi labdázni. Ő a titkos fegyverük…

 Amikor 1 óra utazás után végre ott voltunk totál elzsibbadtam. Tényleg nagyon kicsi ott a hely. Az épület lepukkant volt. Néhány helyen kopott a festék, az ablakok sem a fénykorukat élték, de mindezek ellenére szép hely volt. Egy erdős rész mellett, a város szélén helyezkedett el. A kocsiból kiszállva végre kaptam levegőt. Mikor úgy éreztem már nem szédülök az oxigén hiánya miatt elindultunk a sportcsarnok felé.  Bent sem volt jobb a környezet. Az is lepukkant volt.

- Gyere. – hívott Dylan maga után. Szó nélkül mentem utána. A pálya szélén sétáltunk el. Néhány játékos már melegített.

- Többiek merre? – kérdezte Will az egyik játékostól.

- Büfénél! – ordította vissza.  Lassan kimentünk a terem másik ajtaján. A büfénél sokan voltak.

- Ott van Frank! – mutatott Dylan jobbra. Oda mentünk az előbb említett személy mögé. Will ráugrott a hátára és röhögve üdvözölték egymást. Frank mellett álló lány megfordult és totál ledöbbentem, ugyanis Carter állt ott.

- Mi csinálsz itt? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Te mi csinálsz itt?

- Én Dylannel meg Willel jöttem a meccsre!

- Látod, ő is a mi csodafegyverünk. – röhögött Dylan és Frankre mutogatott.

Mi van? Most komolyan az a nyomi gyerek a csodafegyver!? Miért Isteníti őt mindenki? Váááá! Csak én nem bírom? Hahó! Valaki utálja már velem!

- Szia. – intettem neki.

- Szóval Dylan és Frank együtt játszik. – esett le Carternek is. – De durva…

- Ja, durva. – méregettem dühösen Franket. Valami megrezzent a zsebemben.  Gyorsan előkotortam a telefonom és felvettem.

- Szia, szívem. – hallottam Niall kedves hangját. – Hol vagy? – döbbent le hirtelen. Gondolom meghallotta a mellettem őrjöngő tömeget.

- Helló. Éppen egy kézilabda meccsen vagyok.

- Hol? – kérdezősködött.

- Öhm… nem tudom pontosan.

- Kivel vagy ott?

- Itt van Dylan, Will…

- Ugye jól vagy? – szakított félbe. Hangja egyre idegesebb lett.

- Persze hogy jól vagyok. Miért ne lennék jól?

- Mert azok Josh haverjai.

- Képzeld, van nevük is. – háborodtam fel.

- Miért nem szóltál? – hagyta figyelmen kívül az előbbi megjegyzésem. Egyáltalán felfogja, amit mondok?

- Mégis miről?

- Hogy mész velük meccsre.

- Kellett volna?

- Igen ugyanis a barátod vagyok.

- Attól még nem kell engedélyt kérnem!

- Nem is azt mondtam, csak örülnék, ha azért néha beszámolnál hova és kivel mész, mert aggódok.

- Jaj, nem kell anyámat játszanod! – háborodtam fel egy kicsit, mert neki is agresszívra váltott át a hangja.

- Baj hogy aggódok?

- Mennem kell. – mondtam. Igazából nem kellett, de nem akartam már vele tovább vitatkozni. Már eléggé felbosszantott.

- Most haragszol?

- Igen. – vágtam rá őszintén és lecsaptam. Carter furcsállva nézett rám. Én csak megráztam a fejem.

- Mi történt? – érdeklődött tök nyugodtan.

- Semmi. – fújtattam.

- Na, mondjad.

- Csak annyi hogy Niall kiakadt azon, hogy Willel és Dylannel eljöttem és neki nem szóltam.

- Ezen vesztetek össze?

- Nem összevesztünk csak vitatkoztunk egy sort.

- Vagyis összevesztetek.

- Ha te így hívod. – legyintettem. Carter elnevette magát.

- Meg tudom érteni őt. Aggódik, mert tu…

- Nem! Szerintem csak idegesíti, hogy nem mondtam el neki. De most mit várt? Hogy mindenért felhívom!?

- Nem, de azért érezd át az ő helyzetét is. Josh miatt eléggé rossz társaságba keveredtél. És Niall ezt nagyon jól tudja. És gondolom, ő azt hiszi, hogy Dylan és Will is ilyen.

- Nem is ismeri őket. Azt se tudja miért hívtak el!

- Valami baj van? – lépet oda hozzánk Frank.

- Nincsen. – szóltam rá idegesen. A szemeim szikrákat szórhattak, mert eléggé meglepődve állt ott. Látszott rajta, hogy egy csepp rossz szándék sincsen benne, de valamiért engem ez hidegen hagyott. Nem bírtam őt. Kész, pont. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam lehiggadni.

- Vegyünk egy chipset meg kólát és menjünk be. – ajánlotta föl Carter.

- Rendben. – biccentettem és beálltunk a büfénél ácsorgó embersor végére. 10 percet legalább álltunk. Mire odaértünk szinte mindent kifosztottak. Csak egy fajta chips volt (sajtos, a kedvencem) és üdítőből is csak három darab ácsorgott a hűtőben. Elvittük az utolsó chipset és én egy Fantát Carter pedig egy üveg bubi mentes vizet. A hülye diétája miatt nem iszik semmi cukrosat. Bementünk és legalul még volt hely, úgyhogy gyorsan beültünk oda. A srácok még melegítettek. Sokszor felénk néztek és mosolyogtak. Negyed négykor elkezdődött a meccs. Nagyon jól játszottak. Frank tényleg meglepően ügyes volt, pedig nagyon szurkoltam, hogy csesszen el valamit. Én és a kedves gondolataim.

- Hajrá! – visongott Carter. – El sem hiszem, hogy az Angol válogatott tagjai.

- Ez komolyan az Angol válogatott? – döbbentem le.

 - Aha. Nem tudtad?

- Nem. – tapsoltam még mindig tök ledöbbenve.

- Gyerünk Wil! – kiabált Nicole is. Ő volt a leghangosabb, és ahogyan láttam értett is a kézilabdához velünk ellentétben. Én is Carter csak azt tudunk, hogy be kell dobják a kapuba a labdát.

- Öhm… te kézi labdázol? – kérdeztem Nicole-tól.

- Igen. – biccentett. –- Az remek. Esetleg az női válogatottban?

- Igen. Ott. – nevetett. – Így ismertem meg Willt.

- Édes. – motyogtam. A meccsnek 2 óra után vége lett. Már eléggé kimerültem a nagy szurkolásban. Fogytam legalább 2 kilót annyit ugráltam meg izgultam értük. Amúgy megnyerték a mérkőzést így mennek tovább a középdöntőbe. Carter elment Frankkel valahová (nem akartam rákérdezni hová, ha akarja, elmondja), engem pedig hazadobnak a többiek. Sajnos nem történt semmilyen varázslat ezért nem lett nagyobb az autó így nyomoroghatunk tovább.

- Josh hogy van? – szakítottam meg a csendet.

- Gondolom jól, de leszarom. – vonta meg a vállát Dylan.

- Miért?

- Mert egy kis hülye…

- Lemaradtam valamiről? – néztem a visszapillantó tükörben látszódó Dylan és Will szemét felváltva.

- Igen. Úgy látszik lemaradtál.

- Akkor meséld el pls.!

- Jó. – motyogta majd bekanyarodott egy utcába. – Szóval Edward halála után egy kis hülye lett. Nem állt velünk szóba, elköltözött a közelünkből és még a hívásainkra se válaszolt. Aztán mikor a buszon találkoztunk akkor megkerestem, meg is találtam. Kimagyarázta magát és kibékültünk. Azt hittem minden újra a régi lesz, de nem. Kiderült, hogy lett egy bandája elkezdett cigizni meg inni és tessék, nem is szólt, hogy kimegy Koreába.

- Nekem is csak az utolsó napokban szólt.

- Mi van? Ekkora egy pöcs lenne? – háborodott fel Will is.

- Nyugi. Nem kell bántani. Csak parázott elmondani.

- Mondom. Egy kis puhány…

- Akkor már nem vagytok jóban?

- Nem. Egy köcsög lett…

- Értem. – biccentettem.  Szomorúan emlékeztem vissza arra a napra mikor megismertük őket. Ők fociztak a tópart szélén mi meg ott ültünk és véletlenül fejbe rúgtak minket. Aztán beszélgetni kezdtünk és összebarátkoztunk.  Ők négyen tényleg elválaszthatatlanak tűntek. Erre az egyikük már elhunyt, a másik Koreában zenélget a többi kettő pedig kézizik, de legalább együtt.

A házunk elé érve elköszöntem tőlük, megköszöntem, hogy elvittek és hogy egyáltalán eszükbe jutottam. Sajnos nem akartak feljönni egy italra, úgyhogy egyedül kellett becaplatnom a házba. Tegnap estéhez hasonlóan ma is gyorsan a szobába mentek egy rakat édességgel. A telefonommal a kezemben Twittereztem. Még midig elárasztottak a gonosz tweetek, de egyen nagyon kiakadtam. És ezt nem egy rajongó írta ki hanem Niall…  Nem azt írta le mennyre utál vagy ilyesmi, de nagyon felidegesített vele.

u.i:ismét nem tudok címet adni ennek a fejezetnek:/