Ötvenötödik fejezet

Sziasztok:)

Örülök hogy végül is olvassák néhányan a blogot:D

Itt az új rész. Remélem nem unjátok magatokat halálra majd rajta mert nem lett izgalmas rész... De azért remélem majd komizztok jó sokat és jó olvasást hozzá!

Puszi: Leah Hewitt

A sorsunkat saját magunk választjuk...

- Josh! De megijesztettél… - motyogtam de Josh nem mozdult. – Josh! – löktem meg a vállát rémülten. Elkezdet pislogni majd fáradtan rám néz.

- Mi van? – kérdezte. Aludt volna? De hát nyitva volt a szeme.

- Aludtál?

- Igen… mért?  - túrt bele hajába és felült.

- De… nyitva volt a szemed.

- Ja… szokásom úgy aludni.

- Mi van? Nyitott szemmel alszol?

- Igen… néha. Más sokan megemlítették.

- Juj… ez ijesztő. Nem is kicsit.

- Majd megszokod! – kacsintott rám. Kicsit elmosolyodtam és én is felültem. Kicsit még beszélgettünk aztán mentem haza Carterhez. Inkább gyalogoltam. Elkerültem a buszokat a tegnapi incidens miatt. Meg pénzem se volt… Háromnegyed óra gyaloglás után haza értem. Carter a konyhában főzött.

- Helló! – köszöntem mikor beléptem az ajtót.

- Hol a halálba voltál? – rohant ki a konyhából. Kötényke volt rajta és egy fakanál a kezében.

- Joshnál…

- Ott aludtál? – kérdezte.

- Igen…

- Máskor azért tisztelj  meg egy SMS-el légy szíves…

- Azért nem írtam, mert éjfélkor mentem fel hozzá.

- Értem… de ugye még nem feküdtetek le? – kérdezte szigorúan.

- Ki vagy te, az apám?

- Igen! Ameddig ők kint vannak, addig én leszek az anyukád, apukád és öcséd. Emellett természetesen a legjobb barátnő szerepét is be kell töltenem. Elég sok mindenkid vagyok… - mosolygott.

- Nem baj hogy ennyi mindenkim vagy! Amúgy zárójelben megjegyezném, hogy akkor karácsonyra tőled is és a „szüleimtől” és kérek ajándékot… azaz te kettőt adsz.

- Aha! Tudod mikor! Akkor szabadságon lesznek a pót szüleid. De még mindig nem válaszoltál a kérésre.

- Nyugi, nem.

- Hála Istennek. Csak Niallal feküdhetsz le!

- Látszik, hogy nem te vagy a főállású apukám. Ő még azt sem engedné.

- Látod? Sokkal jobb egy pótapa. – ütögette meg a vállamat. Visszasietett a konyhába, mert otthagyta a levest. Okos… Kiélveztem, hogy végre vasárnap van, és nem kell dolgoznom, menni. Egész nap a TV előtt döglöttem Carterrel. Sorozat maratont tartottunk. Az „Így jártam anyátokkal” című sorozatot néztük. Nagyon élveztem. Már majdnem vége volt a szeptembernek… Nagyon hamar elment. A hónap összességében szörnyű volt… Nem csak a Harry-Carter ügy miatt. A munkámat gyűlölöm, alig van pénzem és semmi szabadidőm sincsen csak este… Akkor meg már olyan vagyok, mint a mosott szar szóval elég nehéz a társasági életem. Joshsal is alig tudunk találkozni. Jóformán csak a próbák miatt találkozunk. Este korán elmentem aludni, hogy megint időben ott lehessek a munkahelyemen.

Reggel nagyon üdén keltem. Most sokkal hamarabb, mint szoktam. Valószínűleg a tegnapi korán fekvés miatt. Csináltam magamnak a maradék kajából valamit aztán folytattam tovább egyedül a sorozat nézést, mert Carter már elment az egyetemre. A boltba ma is pontosan jöttem. A főnök most nagyon kedves volt. Feltehetőleg a szombati pénz miatt. A kis mohó…

- Takarítson fel Emily – utasított. Én megtettem, amit kér. Most nagyon kitettem magamért és ismét csak olyan unottan bólintott. Menjen az anyjába. Én itt szenvedek erre ő… a néni most végre nem beszélgetett, hanem ő is dolgozott. A régiségkereskedő ígéretéhez híven tényleg eljött. Folytatta unalmas monológját a tárgyakról. Nem hallgathattam zenét, mert akkor a hazaútra nem marad, ami csak még rosszabb lesz. De ma végre kapok fizetést! Nagyon boldog voltam, hogy nem leszek egy ideig csóró. Ehetek végre mindenfélét. A munka ma is nagyon lassan telt. A régiségkereskedő egész nap bent volt. Igazából azért tartott ennyi idegig, mert a főnökkel beszélgetett. Hurrá! Remélem nem fog itt dolgozni… még az kéne. A hazaúton kivettem a pénzem a bankból. Meglepődve láttam, hogy volt rajta még 50 font. Nem tudom ki küldhette rá. Anyáékra gyanakodtam azért felhívtam. Egy padon ücsörögtem a parkban. Jó volt a friss levegőn lenni egy kicsit.

-  Szia, kicsim! – szólt bele a telefonba anya.

- Szia, anya! Hogy vagytok? – érdeklődtem.

- Nagyon remekül vagyunk! Öcsédnek nagyon hiányoztok. Mama is jól van. A munkahelyem nem a legjobb. A szerkesztőségnél még próbaidőre vettek fel segítőnek.

- Az mit csinál?

- Viszi a kávét a rendes alkalmazottaknak, fénymásol meg ilyenek. Na de most te jössz. Milyen a nagybetűs élet?

- Az egy kicsit túlzás hogy nagybetűs, de jól elvagyok. Most már hogy kaptam végre fizetést. Az augusztusért nem kaptam, de a szeptemberit azt ma kaptam meg.

- Értem… mi is küldtünk pénz. De azt még egy hete.

- Ja… nem nagyon néztem a számlámat.

- Én meg nem írtam. Azt hittem rendszeresen ellenőrzöd.

- Nem… nem ellenőrzöm nap, mint nap.

- Pedig azt hetente kéne… ki tudja, lehet, hogy valaki leveszi a pénzed. – aggodalmaskodott.

- Jó… megpróbálom majd észben tartani.

- Na de az a lényeg hogy megérkezett és jó hasznát veszed majd… éreztem, hogy kell neked pénz.

- Anyai megérzés… - mosolyodtam el.

- Jaj, jó hogy mondod. Arra gondoltunk, hogy a bátyád, Sarah és te kijöhetek hozzánk egy-két hétre.

- Öhm… mikor?

- Novemberben.

- Hát… remélem, a főnök elenged.

- Biztosan el fog. Na, de én mentem az öcsédért az óvodába.

- Este hatkor? – kérdeztem furcsállva.

- Itt csak kettő óra van kicsim…

- Ja, tényleg. Időeltolódás. – nevettem.

- Na, szia, kicsim. Akkor majd még beszélünk erről az utazásos dologról jó?

- Rendben. Puszi. – köszöntem el.

- Szeretlek kicsim. Szia. – cuppogott majd letette. Még maradtam a padon és elmajszoltam egy kekszet, mert nagyon éhes voltam. A parkban volt egy tó is ahol kacsák úszkáltak. Megetettem őket majd elindultam hazafelé. Hamar otthon voltam. Carterrel megünnepeltük az első fizetésemet. Elmentünk egy kocsmába. Nem olyan kocsma volt ahol részegek fetrengtek, hanem nagyon kulturált hely volt. Amolyan szegények étterme… hamburgert rendeltünk. Kifejezetten finom volt és laktató. A kocsmáros nagyon aranyos és kedves volt. A humorérzékéről ne is szólva. Annyit nevettünk hogy fájt a rekeszizmom... 2 óra röhögcsélés után haza indultunk. Nagyon meglepődtem mikor Josh a ház előtt várt rám.

- Mi csinálsz itt? – kérdeztem meglepődve.

- Megbeszéltük valamelyik nap, hogy ma is eljössz a próbára.

- Ja! Tényleg. – mondtam. Komolyan  beszéltünk erről? Nem is emlékszem rá. Szép… megbeszéltem a barátommal egy találkát erre nem emlékszem rá.

- Akkor megyünk? - szólt bele a gondolat menetembe.

- Öhm… aha. – mosolyogtam. Cartertől elbúcsúztam. Sajnos egy hétig nem fogunk találkozni, mert koleszben lesz… Rich ismét késett. Addig Raszta tanított gitározni. Egészen jól ment. Rich megint beesett az ajtón, de most egy lánnyal.

- Sziasztok! – mosolygott ezer wattos fogaival. – Van egy irtó jó hírem!

- Mi az? – kérdezték a srácok unottan.

- Az egyik szórakozó helyen megüresedett az egyik hely! Mehetünk játszani egy fél órát! – ujjongott. Mindegyik tag arca kiderült és nekik is több ezer wattos mosoly jelent meg az arcán.

- Mikor lesz? – kérdezte Josh.

- Október 10-én.

- Akkor ma leisszuk magunkat a sárga földig! – jelentette ki Charley.

- Én is nagyon örültem neki! – mosolygott kedvesen a lány. Lila haja fel volt kötve egy laza kontyba. Az eredeti szőke hajszínét lehetett egy kicsit látni. Gyönyörű kék szemei csillogtak. Feketével hangsúlyozta a látószervét. A bőre hófehér volt. Mintha még sohasem járt volna napon. Egy szürke pulóvert viselt, ami kicsit nagyobb volt a méreténél. Nagyon ártatlannak tűnt. Inkább olyan volt, mint aki csak a divatnak akar megfelelni és ezért néz ki így minsem a így akarná kifejezni önmagát.

  Amikor észrevett még nagyobb mosoly jelent meg az arcán. Oda jött hozzám és kezet ráztunk.

- Barbara vagyok! – mosolygott.

- Én Emily. – mosolyogtam rá.

- Nagyon szép vagy! – bókolt.

- Köszönöm… te se panaszkodhatsz!  - motyogtam. Nem igazán tudtam, hogy mit szokás mondani ilyenkor a lányoknak. Ők nem szoktak megdicsérni. Maximum a barátnőim, de nekik meg ez a dolguk.  A próba nagyon jól telt. Barbaráról kiderült nem is olyan ártatlan, mint ahogyan kinéz.

- Na, elmegyünk még egy kicsit Richhez? – kérdezte Josh miközben mentünk kifelé a stúdióból.

- Öhm… mehetünk. - felettem a kérdésére bizonytalanul. Átkarolt a vállamnál majd beültünk hatan a kocsiba. Charley vezetett, mert a többiek már ittak. Egy nagyon rossz környéken lakott. Sok betörésről lehetett hallani innen. Az utcák is koszosak voltak, a lámpák fénye pislákoltak. A sok hajléktalan könyékig a kukákban matattott. Félelmetes volt. Egy lelakott épület előtt megálltunk. Kiszálltunk a járműből. Végre kaptam rendesen levegőt.  Az épület falairól kopott le a festék. Az ablakok fele ki volt törve. Világítás se volt a folyósokon.  Úgy éreztem magam, mint egy katasztrófa filmben. Már vártam, hogy jöjjenek a zombik és megharapjanak, hogy én is közéjük tartozzak. A lakás ajtaja először nem nyílt. Raszta megelégelte és egy erős rántással kinyitotta a bejáratott. Nekem a szemeim tágra nyíltak. Ide bárki be tud jönni. Hogy lehet ilyen mocskos és igénytelen környezetben élni… aggasztó.  A lakásban cigi szag volt pont mint a stúdióban csak itt egy kicsit erősebb. A falak ugyanolyanok voltak, mint kint. A földön porcicák hegye csúcsosodott. Épp annyi fény volt a helységekben hogy ne essünk el. A konyhában is a csempe töredezett volt. Nagyon lehangoló volt ez a hely. Hogy bír valaki ilyen helyen lakni… A szobába leültünk a kanapéra.

- Ki kér egy kis piát? – emelt ki pár üveg alkoholt egy szekrényből Rich.

- Én! – jelentkezett először Barbara.

- Nekem is adhatsz! – követte Barbara példáját Josh. Rajtam kívül mindenki kért.

- Emily? Biztos nem kérsz?

- Igen biztos.

- Ne legyél ilyen… ne aggódj, nem mondjuk el anyucinak. – röhögött Charley. Mi van? Csak azért mert nem iszok, máris kisgyereknek titulálnak. Hát szép…

- Bocs, de soha nem iszok. - motyogtam.

- Még bulikon se? – nézett rám furcsán Barbara.

- Ott se…

- De nyugtass meg… a 18. szülinapodon ugye berúgtál?

- Igen ott ittam… - mondtam. Mindenkinek az arca kicsit enyhült. – Egy pohárral. – fejeztem be a mondatot mire ismét rám nézett mindenki.

- Milyen furcsa egy ilyen lány… - mosolyodott el Josh.

- Barbara után mindenképp. Ő úgy iszik, mint egy hajléktalan. - röhögött hagosan Rich.

- Ó, igen? Menj a picsába! – kacagott Babara majd egy kis puszit hagyott szerelme száján. Megint előtört belőlem az a régi érzés, mint amikor először találkoztam velük. Kellemetlen volt minden és vártam, hogy kicikizzenek valami miatt.

- És te is jössz majd… - kezdte el Barbara, de akkor mögém nézett majd vissza rám. Egy kicsit zavarodottnak tűnt. – a... a fellépésre. A klubba.

- Ja… igen, hogyha tudok menni. – válaszoltam én is furcsállva a helyezettet. Magam mögé néztem, de nem láttam semmi szokatlan dolgot.

- Hogy-hogy nem iszol, meg nem is cigizel. Olyan furcsa vagy. – váltott gyorsan témát hogy még esélyem se legyen rákérdezni az előbb történtekre.

- Ez furcsa? Mégis miért?

- Csak mert körülöttem mindig mindenki ivott meg cigarettázott. Soha nem volt ilyen példa előttem, mint te. Kis koromban mindig azt hittem, hogy mindenki így él.

- Szóval a szüleid is ilyenek voltak?

- Igen… ahogyan a nagyszüleim is. Vagyis csak a papám. A mamám már kis koromban meghalt az anyai nagyszüleimet pedig nem ismertem, mert anyu nem beszélt velük… szóval nem igazán volt egy kellemes családi légköröm. – mosolygott el erőltetetten.

- Uh… eléggé szörnyű lehetett a gyerekkorod.

- Az enyém felhőtlen a többiekéhez képest. – legyintett

- Tényleg? – húztam fel a szemöldököm. Barbara belekortyintott a borba.

- Aha. Charley és Rich például nem is ismerik a szüleiket. Árvaházban nevelkedtek. Ott ismerték egymást meg. Azóta jó barátok. Joshnak se volt olyan szörnyű élete. Raszta viszont maga választotta ezt az életet. A szülei nagyon gazdagok voltak. A cégük nagyon jól hozta a pénzt, de Rasztának elege lett 15 évesen hogy nem figyelnek rá és inkább a munkájuk a fontosabb így fogta magát és eljött otthonról. 18 éves koráig bujkált és mindig másnak adta ki magát. Többször is hazavitte a rendőrség… egyszer Németországból hozták haza… de most már nem bujkál és nem használ álnevet.

- Értem…

- A sorsunkat mi választjuk ki... Nem attól függ, hogy milyen a családod. Saját magadtól függ… hiszen Raszta is maradhatott volna ott az anyagi biztonságban… Rich is mondhatta volna azt, hogy „Leszarok mindent! Egy utcagyerek leszek!” erre van egy bandája, kézilabdázik, és emellett még dolgozik is. 

- Ennyi mindent csinál Rich?

- Igen… de sajnos nem látszik igaz. – mondta utalva a környezetre.

- Hát nem… bocs.

- Ne kérj bocsánatot! Ez az igazság.

- Sajnos.

 - De Raszta nagyon kis hülye. Ő örökölné a céget, de ő csak makacskodik és él velünk. Ebben a mocsokban és a szennyben ahelyett, hogy boldog lenne és vezetné a céget. Nem lennének anyagi gondjai. De ő azt mondja, hogy nem akar olyan undorító világban élni. Ott eltaposnak mindenkit. Ő nem akar olyan lenni, aki mindenkin átgázol… nem nézné az ember ki belőle. – mesélte Barbara. Közben őt figyeltük. Az ember tényleg inkább egy drogkereskedőnek hinné mintsem egy ilyen rendes embernek.  Barbara beleszívott a cigijébe majd elnyomta a kanapé karfájába. Szóval ezért néz ki így szerencsétlen bútor…

- Szerintem megyek, mert holnapig ki kell józanodnom! – mosolygott.

- Nem is vagy nagyon berúgva. – csodálkoztak a srácok.

- Igaz… de a főnököm mindent észrevesz… - mosolygott. Rich-csel egy szenvedélyes csókkal köszöntek el egymástól.

- Szerintem én is megyek… - mosolyodtam el enyhén.

- Haza viszlek! – mondta rögtön Josh.

- Nem szükséges…

- Ilyen környékről ki nem jutsz élve! Haza viszlek.

- Mondom, hogy…

- Csitt! – vágott bele a szavamba Josh. – Megmondtam, hogy elviszlek.

- Rich! Add már oda a kocsidat.

- Ott a kulcsa az ajtó mellett. – mutogatott. Alig lehetett érteni, mert a cigi a szájában volt.

- Kösz! – mondta Josh. Felvette a kabátját. Elindultunk a kocsi felé. Már lent voltunk mikor megint belé kötöttem.

- De Josh te mér ittál.

- És? Inkább vezetek ittasan, minthogy neked valami bajod legyen. – nézett bele a szemembe. A keze külső felével végig simogatta az arcomat. – Ne hidd azt, hogy magadra hagylak! – csókolt meg. Először nagyon óvatos volt, de minél tovább tartott a csók ő úgy durvult.

- Mennünk kell! - vetettem véget a csókunknak. Nagyon félve, de beültem mellé a kocsiba. Végig azon imádkoztam, hogy nehogy jöjjenek a rendőrök vagy nehogy legyen valami baleset.   Épségben megérkeztünk a házunk elé. Az előző - szinte nyomortanyának mondható- hely után az itthoni környezet kész luxus volt. Kiszálltam a járműből.

- Ugye el tudsz majd jönni a koncertre? – kérdezte reményekkel teli szemmel.

- Remélem… - mosolyodtam el. Josh a szemembe nézett. Pár másodpercig bámultuk egymást majd az ajkába harapott. Ekkor lenéztem egy sunyi mosollyal az arcomon. Közben kifújtam egy kevéske levegőt. – Mennem kell már tényleg. Holnap nem tudok majd felkelni időbe.

- Kár… pedig órákig el tudnálak nézni! – kacsintott.  Vigyorogtam egyet és gyorsan elköszöntem tőle végleg. Felrohantam a lakásba. Rossz volt egyedül lenni. Vártam, hogy jöjjön a betörő és megöljön. Egész este paranoiás voltam. Este is többször felriadtam álmomból…