Hatvanharmadik fejezet

Helló:3

Itt a rész:D remélem tetszeni fog:D nekem az egyik kedvenc részem lett:)

nagyon jó olvasást hozzá és kérnék kommenteket:D

by: Leah Hewitt

Mint régen

Előző vége:Valaki benyitott. Odarohantam a folyosó ajtóhoz. Nem tudtam ki jött be ugyanis háttal állt nekem az illető.

- Na, mi van? Máris meguntátok? – kérdeztem nekidőlve az ajtófélfának összefont karral. Megpillantottam ki is jött be. Niall volt az. A kezeimet leengedtem és eltávolodtam az ajtófélfától. Miért pont Niallnak kellet bejönnie? Miért nem tudod más? Bakker… ennek nem lesz jó vége.

- Ja! – mondta Niall. Idegesen néztem végig rajta. Levette a cipőjét. Nem értettem miért, de minden egyes kis mozdulatával olyan nagy vihart keltett a szívembe hogy egy hurrikán ehhez képes egy kis nyári szellő… az ajkaimba haraptam. Elkezdem visszasétáltam a nappaliba. Lecsücsültem a helyemre, és ő jött utánam…

- Éhes vagyok! – dőlt hátra. Én csendben figyeltem őt. Az ölébe adtam a chipses tálat és elmosolyodtam.

- Itt van! Egyél! – feleltem és még mindig mosolyra volt húzódva a szám. Ekkor észrevette a kezemen a vágásokat. Az öléből egyenesen a földre zuhant a tál. A chips szanaszét gurult a szobában. Én próbáltam lehajolni és összeszedni a nasit, de ő a kezemet fogta és kicsit visszarántott.   

- Mit csináltál? – kérdezte és feljebb húzta a pólómat.

- Semmit! - húztam vissza a pulcsim ujját. Próbáltam elrejteni a két lábam közé, de tudtam, hogy úgyis mindegy, hiszen már látta.

- Ezt… ugye nem miattam… tetted?

 Tudta a választ, de mégis reménykedett, hogy valaki más miatt csináltam ezt. Nagy levegőt vettem és kinyögtem.

- De…

- Mégis miért? Miért vagy ilyen buta? – szidod le. Ideges lettem. Ez most komolyan kérdezi? Egy kicsit kiakadtam ezen a kérdésen…

- Hogy mégis miért?

Éreztem, hogy el fog törni a mécses. Nem akartam, de már most tudtam, hogy ennek az lesz a vége, hogy megint felszakítja, a már félik beforrt sebeket és most megint ömleni fog belőle a vér… Pedig én nagyon nem akartam sírni.

- Ezt most komolyan kérded? – néztem rá értetlenkedve. – Azért basszus, mert elhagytál plusz szartál hívni!

 - De akkor se kellene ilyeneket tenned!

- Akkor még is mi a halált csináljak? – kérdeztem.

- Felejts el!

- Mintha az olyan rohadt könnyű lenne!

- De akkor sem az a megoldás, hogy… vagdosod magad! – nézet rám gyönyörű szemeivel. A kezét a térdemre helyezte és a hüvelykujját mozgatni kezdte simogatás képp. – Én melletted lettem volna…

- Hát rohadtul nem! – löktem le a kezét a térdemről és felugrottan a kanapéról. – Akkor miért nem hívtál? Pedig mondtad! Vagy ha mellettem lettél volna akkor nem ültem volna a vaksötétben tök egyedül egy tonna fagyival… vagy akkor is ott lettél volna amikor anyáék itt hagytak és magamra maradtam. – csordult ki egy könnycsepp. A szívemben egyre nagyobb lyuk tátongott. A beszélgetés, jobban mondta vitatkozás közben pedig csak egyre nagyobbá tette… úgy éreztem, hogy egyszer olyan nagy lesz, hogy bele esek, és senki nem ugrana utánam, hogy megmentsen. Erre nem tudott felelni. Kinyitotta a száját. Tudtam, hogy akar valamit mondani, csak azt nem tudtam, hogy mit… Nagy levegőt vett. Behunyta a szemét, ajkaiba harapott majd kinyögte:

- Szeretlek!

- Hagyjuk ezt, jó? – ráztam meg a fejem.

- De szeretlek.

- Akkor miért nem hívtál? – mondtam hangosabban a rendes hangerőmnél.

- Mert… - kezdte, de nem tudod semmi értelmeset mondani.

- Erről ennyit.

- Bakker! Értsd már, meg hogy szeretlek!

- Ezt nem érteni, hanem érezni kell! És amit most érzek az nagyon nem az!

- És mégis mit akarsz érezni?

- Azt, amit régen!

- És régen mit csináltam, amitől úgy érezted szeretlek? – tette fel nekem a kérdést.

- Fogalmam sincs! Csak… olyan jó volt mikor megcsókoltál és…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkor magához húzott és megcsókolt. Átöleltük egymást és úgy csatáztunk egymással. A csókunk tüzes volt és hosszú. Az ajkaink egymásba fonódtak. Nem tudtunk, jobban mondva nem akartunk elválni egymástól. Most jöttünk rá hogy egymás nélkül az életünk képtelenség. Eddig csak, sejtettük, de most már tudtuk. Tudtunk, hogy nekünk soha nem kell majd elszakadnunk egymástól. Kiegészítettük egymást. Az arcomon egy könnycsepp folyt végig és az ajkunkba forrt. Én a hajába túrtam ő pedig a derekamat simogatta és egyre közelebb húzott magához. Olyan jó érzés volt újra érezni, hogy itt van velem. Josh nem tudta ezt nekem megadni. Egyik ember se lenne képes Niall-t pótolni.

- Khm… - köhintett valaki az ajtóból. Odakaptam a fejemet és Carter buja arcát pillantottam meg, ahogyan egy nagy tejbe tök vigyor van az arcán. A többiek is ott álltak Carter mögött. Ők is vigyorogtak.  Niall is ugyanolyan értetlenül nézett, mint én. Elmosolyodtam és nekidőltem a mellkasának. Ő átölelt és az állát a fejem tetejére helyezte. Senki nem szólt semmit… 

Az este további része jól telt. Én igazából nem tudtam, hogy most mi van. Este 11 körül  elindultam hazafelé, de Niall haza vitt, hogy ne kelljen ilyen későn már buszoznom. Kifejezetten örültem, mert végre meg tudjuk ezt az egészet beszélni. Szerintem ő is nagyon össze volt zavarodva, mert nem szólt egész úton semmit plusz egyfolytában ki volt pirosodva az arca. A 30 perces úton egyikünk sem beszélt csak a zene ment a rádióban. Amikor megálltunk a kocsival nagyot sóhajtottam.

- Hát… itt vagyunk. – mondta cuki akcentusával.

- Feljössz? – kérdeztem egy kicsit kipirulva. Nagyon melegem volt ahhoz képest, hogy kint repkedtek a mínuszok. Kiszálltunk és elindultunk felfelé. A lépcsőházban csönd uralkodott, csak a cipőnk dobogását lehetett hallani, ahogyan haladunk felfelé a lépcsőn. Még most sem szólalt meg egyikünk sem.  Amikor beléptünk a lakásba Niall nagyon meglepődött.

- Milyen szép ház… - jegyezte meg.

- Köszi. - mosolyodtam rá.

Öntöttem magunknak baracklét és leültünk egymás mellé a nappaliba. Egymás felé fordulva figyeltük egymást.

- Emily, most akkor köztünk mi van? – kérdezte meg hirtelen. Végre. Nagyon örültem, hogy kinyögte valamelyikünk ezt a kérdést, amit már egész este meg akartunk kérdezni egymástól.

- Hát… nem tudom.

- Jó mert én se. – mosolyodott el azzal a tipikus helyes fiú mosollyal. Én is elmosolyodtam majd köhintett egyet és komoly arcra váltott. – Te szeretnéd, hogy együtt legyünk újra? – kérdezte meg idegesen. Nagyon zavarban volt, ahogyan én is.

- Igen… nagyon szeretném. – motyogtam és a fejem már tiszta vörös lehetett. Nagyon izgultam mi lesz ebből az estéből. –Te? – kérdeztem egy kis habozás után.

- Hát… igen, én is örülnék neki. – mondta és letette az italát az asztalra. – Akkor most újra összejövünk vagy… összejöttünk? – nézett rám egyik szemét kicsit hunyorgatva.

- Hát… úgy néz ki. – mosolyodtam el. Niall arcán is megjelent a mosoly. Rögtön odahajolt hozzám és érzékien megcsókolt. A pohár kiesett a kezemből. Hála istennek nem tört össze csak az ital folyt ki a szőnyegre. Lassan ledöntött az ágyra és én a hajában túrtam.

- Annyira hiányoztál. – mondta fájdalmasan és újra megcsókolt. Amikor csókunknak vége lett felültem. Valahogy úgy helyezkedtünk hogy az ölébe kerültem. Onnan öleltem őt.

- Annyira jó hogy újra itt vagy! – szorítottam magamhoz. Ő is magához szorított és így ültünk ott percekig. Közben kiengedtem pár könnycseppet is. Felpillantottam rá. A fülem mögé gyűrte a hajamat.

- Miért sírtál? – kérdezte kedvesen.

- Mert végre újra itt vagy… velem... – mondtam és megint átöleltem.

- Nekem is hihetetlen. – suttogta. Legalábbis én ezt hallottam. Megint így maradtunk percekig. Nagyon élveztem, hogy érezhetem megint finom illatát. Teljesen elgyengültem tőle. Az izmaim faképnél hagytak és alig bírtam ki, hogy ne zuhanjak teljesen a karjaiba.

- Elmegyek fürdeni… büdös vagyok –engedtem el a szorításomból. Nagyot nevetem és ő is kicsit elmosolyodott. Hagyta had csináljam a dolgomat. Jó forró fürdőt engedtem magamnak. Elzártam a csapot és belenyúltam a vízbe. Kellemesen meleg volt. Éppen a hajamat raktam egy magas kontyba mikor Niall hátulról átölel. Megcsókolta a nyakamat. A hasamnál átkulcsolta kezét. Nagy nehezen megfordultam és szembe néztem vele.

- Fürdenék… - mondtam, de betapasztotta a számat az ujjával.

- Shhh. – hagyta el a száját. – Nem vagy büdös. Nem kell fürödnöd… majd reggel.

- De ki fog hűlni a víz.

- És? Gyere! – hívott ki. Kimentünk a kis erkélyünkre és elkezdtük bámulni az eget. Ő mögöttem volt és ugyanúgy - mint a fürdőben- a hasamnál átkarolt. Ráhelyeztem a kezére a kezemet. Az állát a vállamra tette. Szép tiszta volt az égbolt, csak néhol volt egy-egy felhőfoszlány. Tisztán látszott a hold is. Nem volt tele, de így is nagyon gyönyörűen nézett ki.

- Csodaszép. – mondtam.

- Erről tudod mi jut eszembe? – kérdezte.

- Mi?

- Az, amikor egy éve medencéztünk. Az hét volt életem egyik legszebb hete. – tette hozzá.

- Igen. Nagyon jó volt. – mosolyodtam el. Nekem arról a hétről mindig az jutott eszembe, hogy megtörtét az első alkalmam… Niall lágy hangját hallottam, ahogyan dalolászik. Halkan alig érthetően motyogta a szöveget. Bármennyire is figyeltem nem tudtam rájönni melyik szám is ez.. Óvatosan ringatózni kezdtünk halk dúdolására közben pedig a csillagokat fürkésztük. Elég sokáig kint voltunk az erkélyen, de ő csak végig dalolt. Valamiért nem fáztam, de egy hideg októberi fuvallat megtette a hatását.

- Fázok. – mondtam és egy kirázott a hideg.

- Gyere. Menjünk be. – súgta a fülembe és bementünk. Végül is nem fürödtem le este, hanem rögtön elmentünk aludni. Ott aludt Niall aminek nagyon örültem. Nagyon jón volt újra úgy elaludni, hogy volt kihez hozzábújnom. Reggel Niall érintésére keltem fel. A combomon végig húzza kezét.

- Jó reggelt. – mondtam és megtöröltem a szememet.

- Oh… ne haragudj! Nem akartalak felkelteni. – mondta megbánóan.

- Semmi gond. – mosolyogtam. Közel hajolt hozzám és megcsókolt. A fülem alá helyezte egyik kezét, a másikat a combomon simította végig. Én a hátába kapaszkodtam bele és közelebb húztam magamhoz. A gyomrom korgott egyet így megszakítva a nagyon romantikus pillantott.

- Hozzak enni? – mondta kacagva. Én elfogattam az ajánlatot. Felállt az ágyról és egy szál alsó naciban kiment nekem ennivalót csinálni. Nagy nehezen én is kimásztam az ágyból. Felkaptam a pólóját. Imádtam a cuccaimban lenni. Kimenetem hozzá a konyhába és átkaroltam hátulról.

- Mi csinál nekem a kis szakácsom? – kérdeztem miközben megpusziltam csupasz hátát.

- Rántottát! – mondta. Nem nézett fel az edényből. Erőteljesen koncentrált a feladatára, úgyhogy ott hagytam had dolgozzon. Én gyorsan elmentem és bepótoltam tegnapi hiányosságomat. Végre lezuhanyoztam. Nagyon jól esett. Amikor kiértem a konyhába ott volt minden. Megterített és leültünk reggelizni. Bekajáltunk gyorsan majd neki álltunk feltakarítani a tegnap kifojt narancslét. Sajnos már beleszáradt ezért keményen meg kellet küzdenem vele hogy, kijöjjön a folt. Én még mindig Niall pólójában voltam és ő sem zavartatta magát. Maradt ugyanúgy az alsónadrágjában. Ledőlt a kanapéra és egy kicsit elszundított. Én befejeztem a folt eltávolítását, de egy furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán rám tör, a takaríthatnék érzés. Most is, azaz érzés fogott el ezért felmostam az előszobába és a konyhában. A cipőket elraktam, a kabátokat is elpakoltam, a konyhában bepakoltam a mosogatógépbe és letöröltem a pultot. Aztán amilyen hamar jött a takarítás iráni vágy ugyanolyan hamar vége is lett… Lehuppantam a kanapéra. Niall még mindig szundikált. Unatkoztam így őt figyeltem. Nagyon kis aranyosan aludt. Megpusziltam az orra hegyét mire összeráncolta azt és egy nagyobb levegőt vett. Nem nyitotta ki a szemeit. De erre a reagálásra kedvet kaptam és piszkálni kezdtem a nóziját. Már egy ideje nevetgélve bolygattam szegénynek a légzőszervét mikor hirtelen felkelt és meg akarta harapni az ujjamat. Én megijedtem, felpattantam az ülésből és hátra léptem kettőt.

- Elkaplak! – gurult le a kanapéról és elkezdet felém jönni. Én hátrafelé lépkedtem, mígnem elkezdtem futni. Ő futott utánam és a lakásban így kergetőztünk. Egyszer csak elkapta a kezemet és magához rántott. Megcsókolt. A derekába kapaszkodtam, mert az izmaim megint bemondták az unalmast… a kezei a fülem alatt pihentek. Egyszer csak egy ajtónyitódás hallottunk majd Carter kedves hangját miközben énekel. Becsukta magam mögött az ajtót és mikor meglátott minket elpirult.

- Bocsánat… - ijedt meg és eltakarta a szemét. – Már megyek is. Folytassátok nyugodtan.

- Maradj csak. – sóhajtott Niall. Kézen fogva bementünk a nappaliba és elkezdtünk a tévében agybutító hülyeségeket nézni. Sajnos a hercegemnek el kellett menni délután 3 óra körül. Amint kilépett az ajtón Carter rögtön kijött a szobájából.

- Na hogy ment? – nézett rám boldogan.

- Amint láttad nagyon jól! – vigyorogtam.

- Hivatalos? – kérdezte.

- Igen! – kiabáltam majd mindketten ugrándoztunk és sikongattunk.

- Annyira örülök nektek! – ölelt át. - Mikor mondja el a nagy közönségnek?

- Na, azt nem tudom… igazából nem is érdekel. Az a lényeg hogy ő és én újra mi vagyunk! – sikítottam megint és ismét lenyomtunk egy ugrándozós sikítozós „partit”. – Amúgy köszönöm.

- Mit? – kérdezte értetlenül.

- Tudom hogy te szervezted a "bulit".

- És a srácok. - egészítette ki.

- Szóval köszönöm.

- Ugyan már... - legyintett. Felnéztem a netre és elképedve láttam hogy már össze is hoztak vele újra. Pár lesifotós lekapta ahogyan kiszállunk a kocsiból plusz mikor távozik. A Twitteren elárasztottak az utálkozó levelek, de nem zavar. Végre újra mellettem van Niall. Olyan lesz mint régen.