Hatvanadik fejezet

Helló:33

Megjöttem az új résszel:D remélem tetszeni fog:)

ne feledjétek 3 komi után jön az új rész^^

jó olvasást;D

Senkinek sem hiányzom...

- Carter? – kerekedett el a szemem. Elkapták egymástól a fejüket és rám meredtek.

- Emily… - motyogta Carter.

- Aszem’ én megyek. – mondta a srác. Baseballos pulcsiba, farmerben és deszkás cipőben volt.

Köhintve kikerült. Végignéztem, ahogyan kimegy az ajtón aztán Carter felé fordultam.

- Ő ki? – kérdeztem.

- Frank. – felelte.

- Ki? – néztem rá fintorogva.

- Frank! – ismételte meg.

- Honnan ismered?

- A szobatáram ismerőse.

- Hány éves?

- 19. – válaszolta teljesen természetesen.

- Milyen egyetemre jár? – dobtam le sóhajtva a táskámat. Szerencsére nem tűnt vészesnek a helyzet. Csak zavart, hogy nem mondta el hogy randizkatank.

- Öhm… még nem járhat egyetemre.

- Még gimis? – döbbentem meg.

- Igen. – bólogatott. – Sport gimibe jár.

- Mi van? Nyugtass, meg hogy 5 éves gimnáziumba jelentkezet.

- Nem. Egyszer megbukott.

- Most komolyan egy ilyen söpredékkel jársz?

- Söpredék? Miért lenne az? Csak azért mert egyszer megbukott?

- Jó, bocs. Talán tényleg durva volt a söpredék szó… - mondtam halkan. -  Amúgy mióta is van köztetek valami?

- Egy hete ismertem meg. Hülye irodalomból, mert abból penge vagyok megkért, hogy segítsek neki. Éppen egy verset tanultunk erre lesmárolt. Gondolta volna a franc hogy ez lesz…

- Ja, de hagytad magad.

- Azt nem mondtam, hogy nem örültem neki! – tette fel a mutató ujját. Elröhögtük magunkat.

- Jól van, mindegy. – legyintettem. -  Na, de mesélj el mindet róla, amit tudsz. – ültem le a kanapéra. A mellettem levő helyet pedig megütögettem jelezve, hogy jöjjön és regéljen.  Mosolyogva lehuppant mellém. Elmondta a megismergetésüktől kezdve mindet. Nagyon részletesen.

- Szóval, kézilabdázik, focizik, bokszolt, úszott. És most még kondizik is hogy kocka hasa legyen, bazi nagy bicepsze és erős vádlija?

- Igen. – biccentett. Megrökönyödve bámultam magam elé.

- Milyen erős már?

- Hát ja. Nem egy gyenge alak. – mosolygott.

- De akkor Harry?

- Mi van vele? – kérdezte teljesen közömbösen.

- Akkor ő a múlté? Végleg? – kérdeztem lehangoltan.

- Igen. Megcsalt. Nem lesz vele semmi újra. Nem tudok benne megbízni.

- De…

- Nincsen de! És légy szí’ ezt a témát hanyagolt! – állt fel a kanapéról és bement a konyhába. Idegesen hátradőltem és gondolkoztam. Most komolyan vége? Pedig volt egy kis remény, de ez… Áááá. Nem akarom, hogy szétmenjenek. Őket egymásnak teremtették! Az érték rendjük szinte ugyanaz, szeretik még egymást. Tudom, csak nem meri bevallani még magának se. És hogy Frankkal mit akart… fogalmam sincsen. Nekem nem volt túl szimpatikus, főleg azok után, hogy megbukott. Vagy csak direkt rossznak akarom látni Harry miatt. Áááá! Megörülők. Szétveszítik a fejem ezek a gondolatok.

- Rendelünk pizzát? – kérdeztem.

- Rendelhetsz, de én nem eszek.

- Miért? – kérdeztem szomorúan.

- Fogyókúra! – felelte egyszerűen.

- Hova akarsz fogyni?

- Tiszta nagy a combom és még a hasamon is van felesleg. – fogta meg a szerinte a háját. Amúgy az a bőre volt. Nincsen teljesen tisztába saját magával.

- Szóval még mindig edzel?

- Pontosan. Frank is mondta, hogy majd segít. – mesélte nagy vigyorral az arcán.

- Értem. – húztam a számat. Elfogattam, hogy egymagam fogom megenni a kalória dús kaját. Egy nagy sajtosan rendeltem. Míg én ettem a zsírba tocsogó finomságot ő a szénhidráttól mentes salátáját ette kis csirkemell csíkokkal. És ha ez nem lett volna elég csak a felét ette meg, a másik felét holnapra tartogatta. Én lazán befaltam az egész pizzát. Látszik, hogy szerencsés alkatom van. Soha nem híztam el.  Mindketten lefürödtük aztán filmet néztünk. Nagyon jó volt végre vele tölteni az időt. Régen tudtunk mindenféléről beszélgetni.

- Juj! Nem is kérdeztem. Hogy ment Joshsal a szakítás?

- Öhm… nem tudtam vele szakítani…

- Mi van? – döbbent le.

- Azt mondta szeret! – ültem fel a fekvésből.

- Akkor is! Attól hogy ő szeret téged… te nem szereted őt. Inkább szakíts vele, mert így nincsen értelme ennek.

- Jó tudom! Holnapután úgyis elmegyek hozzá. Akkor majd megteszem.

- Holnapután is szeretni fog! Akkor is fogja mondani, te meg akkor sem fogsz vele szakítani.

- Miért vagy ilyen negatív? – tettem fel a kérdést.

- Nem negatív vagyok, hanem reális! Figyelj… ha nem szakítasz, vele magadat kínzod. Ja, és Niallt. Mit szólt hozzá hogy még nem szakítottatok? – kérdezte.

- Nem beszéltem vele… - mondtam szinte suttogva.

- Mi? Nem hívott? – lepődött meg.

- Nem. – ingattam meg a fejem.

- Miért?

- Fogalmam sincsen! Már minden eszembe jutott, hogy miért nem hívott. A legreálisabb az, hogy elütötte egy vonat. – drámáztam egy kicsit túljátszva. Felnevetett.

- Figyelj. Majd úgyis fog hívni. Először szakíts Joshsal. Addig úgysem tudtok semmit sem tenni. – tanácsolta lágy mosollyal.

- Jó… - mosolyogtam vissza.

- Na, nézzük tovább, mert most izgi rész jön. – röhögött. Tovább néztük a filmet. Én bealudtam rajta. Fogalmam sincsen mi volt rajta annyira izgalmas. Szerintem amúgy ő is bealudt, rajta mert reggel ugyanúgy ott találtam a kanapé másik felén aludva. Hihi, kis aranyos.

* Két nap múlva*

Reggel gyomorgörccsel keltem, hiszen ma lesz, hogy Joshsal beszélek. És amikor megkérte, hogy menjek el hozzá nem tűnt túl boldognak… szinte rettegetem oda menni.Reggelinél Carter szokás szerint tartotta magát a diétájához és teljes kiőrlésű kenyeret evett reggelire csirkemell sonkával, sovány sajttal és saláta levéllel. Én meg tömtem magamba a kakaós csigát kakaóval. Gyalog mentem el Josh lakásáig. Legalább 10 perccel később érek oda. Amikor beléptem a szobába megütött a cigi enyhén édeskés illata. Köhögni és szipákolni kezdtem tőle.

- Mi történt itt? – köhögtem. Josh a kanapén ült félmeztelenül. Kifújta a még szájában lévő füstöt.

- Cigiztem. – mondta egyszerűen.

- Ilyen sokat?

- Amint látod? Ideges vagyok. – felelte lehangoltan.

- Nekem is adhatsz. – mosolyogtam. Tényleg rá fogok a végén szokni… de ha egyszer olyan jó stressz oldó... A kezembe nyomta az égő cigit. Elfeküdtem a kis matracán.

Lassan kifújtam a füstöt.

- Miről is szerettél volna beszélni? – kérdeztem szinte suttogva. Nagy levegőt vett. Oda jött mellém. Felültem és rá meredtem. A kezét kezdte el piszkálni.

- Nem tudom mikor is kellet volna elmondani. És tudom, hogy ez így már elég késő, de féltem. Most ez így tuti röhejesen hangzik, de ez az igazság. Szóval… én, szeretlek. – mondta. A szívem összeszorult, a fogaimat is összeszorítottam. Nem akartam tőle ezt hallani. Vagyis nem akartam úgy hallani, ahogyan ő azt gondolja. – Nagyon élveztem a veled töltött időt meg minden, de nekem el kell mennem.

- Hová? – kérdeztem értetlenül. Összefutott a szemében néhány könnycsepp.

- Koreába megyünk a srácokkal. – jelentette ki egyszerűen.

- Tessék? – döbbentem le. – Mi? Mi van?

- Tudom, hogy ez nehéz, de… - emelte fel kezét az arcához. – de nem tudsz velünk jönni. És nem is akarlak magammal vinni. – folytatta tovább. Ez a kijelentés szinte megsémisített. Miért nem akarna magával vinni. Jó nem is mentem volna vele, de akkor is rosszul esett. – A srácokkal már rég eldöntöttük, hogy elmegyünk, de neked féltem elmondani.

- Mikor mentek? – kérdeztem visszafojtott sírással.

- Két nap múlva. – jelentette be.

- Mi? – futott össze a szemöldököm. – Mégis miért mondtad el ilyen későn?

- Így egyszerűbb – jelentette ki lazán.

- Nem! Nem egyszerűbb, sőt! Így csak rosszabb! – sírtam el magam. Igen, lehet, hogy furcsa hogy szakítani akartam vele, de azt nem akartam, hogy teljesen megszűnjön az életemből.

- Barbara már tudja? – törölgettem a szemem.

- Igen… ő is jön velünk.

- Tessék? Mióta tudja?

- A legelejétől…

- Baszd meg jó? Mi a halálért szóltál ilyen későn? – kiabáltam rá.

- Nem érted, hogy féltem?

- Mégis mitől?

- Nem tudom! Féltem a reakciódból. Jobb volt hallgatni.

- Az lett volna jobb, ha összesem jövünk. – szaladt ki belőlem. Teljesen ledöbbenve ült ott előttem a kis szivacson. A könnyeim záporoztak le a matracra. Kis fekete cseppeket hagytak rajta a szemfestékem miatt.

- Miért mondod ezt? – suttogta. Lenéztem a matracra és a kezemet bámultam. Legszívesebben elmondtam volna neki mindent Niallről és arról az estéről csak, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem.

- Hagyjuk. – legyintettem.

- Jó… már úgyis mindegy. Ez így jobb lesz, mint távkapcsolatban élni… nem kell féltékenykedni meg stb.

- Ne gyere ezekkel az idióta közhelyekkel.

- De ha ez az igazság…

- Mióta tudod, hogy elmész? - hagytam ennyiben a hülye kifogásait.

- Augusztus elején kezdtünk erről beszélni. Először csak poénnak vettük aztán egyre inkább komolya lett a dolog, míg végül megvettük a repülőjegyeket.

Lehajtott fejjel szipogtam. A szemem csukva volt. A cigi füstje felfelé szállt és én beszívtam az illatát mélyre.  Felnéztem Joshra.

- Akkor ennyi volt?- kérdeztem.

- Igen. – biccentett.

- Akkor, szia.  – motyogtam.

- Máris mész? – kérdezte tőlem miközben és felálltam a matracról és elindultam az ajtó felé.

- Minek maradjak? Megbeszéltük, én elfogadom. Nem tehetek semmit. Szia. – mondtam. A kilincset már lenyomtam mikor megfogta a kezemet és odarántott magához. Szorosan magához ölelt. Szinte megfojtott. Pár perc múlva elengedett és rám pillantott. Szó nélkül megfordultam és elmentem. Ennyi? Vége? Jó, nem volt hosszú a kapcsolatunk, sőt kifejezetten rövid volt, de attól még rosszul esett, hogy én nem tudtam vele szakítani ő meg csak így simán… Zokogva értem haza. Carter teljesen ledöbbent mikor meglátott.

- Mi történt? Ugye nem bántott? – simította ki az arcomból a hajam.

- Nem… - sírtam tovább. – Szakított velem.

- Tessék? – kérdezte. Elmeséltem neki a történteket.

- Kidobott. Mert elmegy Koreába. – fejeztem be a történetet sírva.

- De jó! Legalább nem neked kellett vele.

- Nem, nem jó!

- Miért? – nézett rám totál értetlenül.

- Nem tudom, csak egyszerűen fáj! – mondtam kicsit hangosan.

- Most komolyan ezért bőgsz? Inkább örülj neki hogy nem te törted össze a szívét!

- Akkor is szarul esett, hogy én nem tudtam vele szakítani ő meg csak lazán dobott.

- Istenem, ne játszd már a megbántottad! Te is ugyanúgy akartál vele szakítani. Nem is szereted szerelemből és még meg is csaltad. Amíg ő rá se nézett más csajra, szerelmes volt beléd, és ahogy elmesélted tök be volt parázva ettől az egésztől. Szóval nincsen okod itt bőgni.

- Kösz, ezzel most sokat segítettél… - jegyeztem meg gúnyosan.

- Nem is akartam! Inkább szed össze magad!

- Egyedül akarok lenni. – intettem neki.

- Ne sajnáltasd már magad! – kiabált utánam.

- Nem akarsz elmenni? Már egy kicsit elegem van belőled! Tök ki vagyok. Igaz, hogy szakítani akartam vele, de attól még a barátom! És az is igaz hogy Niallt szeretem, de ő meg ígérete ellenére sem hív! Tudod milyen ez? De téged miért is érdekelne. – kiabáltam vele.

- Tudod mit? Sajnáld magad egyedül! Szia! – fogta meg a kabátját és kiment a házból.

- Menj a picsába! – ordítottam utána. Tudom, hogy nem hallotta, de nekem jól esett utána kiabálni. Bementem a szobámba elterültem az ágyon. A párnába fúrtam a fejem és belesikítottam aztán zokogtam. 20 perc folyamatos sírás után jött egy sugallat, hogy menjek el sétálni. Így is tetem. Elindultam. Fogalmam sem volt merre megyek. Úgy éreztem senki nem ért meg. Egyszer csak a Temze partjára értem.  Leültem egy kis padra és bámultam a vizet. A kezemben ott volt a telefonom és vártam, hogy hívjon valaki. Bárkinek felvettem volna. Akár egy nagyon régi ismerősnek is, de még Joshnak is. Akartam, hogy valakinek hiányozzak. Hogy valakinek az eszébe jussak és beszélgessen velem. De nem hívott senki. Senki az égvilágon.  Senki sem hiányolt, senki nem akart pár szót velem váltani. Senki nem volt rám kíváncsi…

(Frankről van kép a mellékszereplőknél)