Hatvanegyedik fejezet

Helló. 

Hát. remélem nem fogjátok összecsapottnak vélni a részt.

 Remélem azért tetszeni fog. Jó olvasást és KOMENTEKET! pls:)

písz: Leah Hewitt

Magányosan

Sokáig kint ültem a parton. A telefonomon kinyomtam a zárat és felmentem Twitterre. Mindenki boldog volt… és én? HAHÓ! Valaki! Rám nem gondol senki?  Senki nem látja, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom? Niall miatt még sok követőm volt. Kiírtam, hogy ők mit szoktak csinálni, ha két pasi is összetörte a szívét.  Erre rengeteg válasz érkezett. Valakik megint találgatni kezdett, hogy megint összejöttünk Niallal, más k*rvának hívott, valaki (ketten) tanácsot adott. Az egyik a közelükben lévő tengerpartra szokott kimenni, gondolkodni és sírni, a másik metrózni vagy buszozni szokott. Gondoltam összevonom a kettőt és kibuszozok a tengerpartra. Az utazás 2 órát vett igénybe. Egy farm mellett haladtunk el. A Doveri-szorosnál lehettem. A víz lassan mosta a partot. Odaálltam a víz elé és hagytam, ahogyan óvatosan a cipőm orrához érjen. Leültem a nedves homokba és agyalni kezdtem az egészen.

 Mindenki elhagyott. De tényleg. Még anyuék is. Nem bírtam sokáig és elfogott a sírás. A hangom bezengte az egész partszakaszt. Hangosan zokogtam semmivel sem törődve.  Sokszor volt, hogy levegőt alig kaptam. Olyan erős fájdalmat ritkán érez az ember. Elveszett voltam, otthon nélkül. Barátok nélkül és család nélkül. Legalábbis így éreztem.  Annyira magányos voltam. Belülről emésztettem saját magam. Egy csődtömegnek éreztem magam...

Amikor már kezdett sötétedni felálltam és visszamentem a buszmegállóhoz. Szerencsémre félórát kellett várni a buszra.  Megérkezett és tök üres volt. Én voltam egyedül csak rajta. Örültem, hogy rajtam kívül nincsen senki. Az előttem lévő székre helyeztem a lábam és kifelé bámultam az ablakon.  A fákat bámultam, ahogyan elfutnak előttem. Elfutnak, mint az idő… vége lett a „Joshos” korszaknak, amit sajnáltam, mert nagyon élveztem. London külvárosában leszálltam. Fogalmam sem volt róla hol vagyok. Egyszerűen csak el akartam futni mindenki elől. Nem akartam, hogy bárki ismerőssel találkozzak. Egy egész szép környéken lyukadtam ki. Kerestem egy parkot majd leültem egy padra. Nyirkos volt, de nem zavart. A lábaimat feltettem és elfeküdtem. A kezemet lelógattam a padról. Abban a kezemben volt a cigim. A füst lassan elúszott a távolba. Néztem, ahogyan ő is elmegy. Csak bámultam ki a fejemből órákon át, mint egy eszelős barom. Hülyének nézhettek az emberek, hogy ott ülök, és könnyekkel küszködve bámulok mindenkit. Magányos voltam. Nem tudtam mit is kéne tennem. Most, hogy Josh és Carter is elment úgy érzem, senkire nem számíthatok… Niall nem hív, Carternek van jobb dolga, Josh már Korea felé repül, anyáék meg Amerikában vannak. Én meg itt vagyok valahol Londonban.  A cigiből szinte nem is szívtam, magától leégett. Mikor elzsibbadtam akkor felültem és nézelődni kezdtem. Nem álltam készen arra, hogy én ismét összetörjek, hiszen még az előző seb sem gyógyult be teljesen… ráadásul közben is érték még vágások és most egy nagy heg van ott. Most ezzel, hogy nincsen senkim egy majdnem beforrt sebben hasított egy újabb vágást. Nem bírom… nem bírom tovább ezt az egészet. Egy selejtnek éreztem magam a világban, aki csak azért van ott, hogy legyen egy rossz példa is. Szörnyű ezt érezni. Mindenki megbámult és lesajnáló pillantásokkal néhányan vissza is néztek a távolból. Nem tudtam hova menni. Elveszett voltam, mint egy kölyökkutya, aki elkószált. Kezdet hűvös lenni ezért elhatároztam, hogy megkeresem, hogy merre is kell haza menni. Több embert is megállítottam, de csak a hatodik ember volt hajlandó megállni és elmondani hol is vagyok. Eligazított a legközelebbi buszállomáshoz.  Majdnem leszakadt a lábam olyan messze volt.  Kiderült, hogy arra a busz nem igen közlekedik és várhattam egy órát. De akkor is csak átszállással érek haza. Juhé! Az eső is elkezdett esni szóval még jobb volt a tömött buszmegállóban állni. Mikor végre jött a busz epekedve szálltam fel hogy legyen elég pénzem. Szerencsére volt, de féltem, hogy a másik buszra már kevés lesz. Leültem egy szimpatikus helyre és hátra dőltem. Most is csak bámultam ki a fejemből. Suhant a táj én meg könnyezve bámultam. Hamar hazaértem és az ágyamra huppanva bőgtem. Konkrétan alig kaptam levegőt, a mellkasom szorított.  Olyan egyedül éreztem magam, mint még sosem. Ott voltam egyedül a sötét lakásban. Most nem féltem. Örültem volna, ha egy gyilkos megöl, vagy egy szellem teszi ugyan ezt. Leszarnám ha a tükörből kiszállna egy csont és bőr, félelmetes alak, aki véget vet életemnek. De nem jött…  

Kimentem a nappaliban és ott is elterültem a kanapén. A kávézóasztalon ott hevert az mp3-masom. Megfogtam és elkezdem hallgatni a számokat. Még mindig depis számok voltak rajta. Nyár óta nem raktam rá újakat… Már nem igazán sírtam mikor jött a szám. Az a szám, amit nekem írt Ő… a mellkasomba hirtelen nagy fájdalmat éreztem, a sírás elkapott és nem engedett el. Hangosan bőgtem a számra, de mikor elegem lett a szavakból és Niall hangjából egyszerűen a falhoz vágtam a zenelejátszót. Összetörött… Pár másodpercig bámultam a betört képernyőjét, de hamar abbahagytam. Kimentem inni a konyhába egy pohár vizet hátha lenyugodok, de nem. Tovább zokogtam. Amikor felemeltem a poharat kicsúszott a kezemből leesett a földre.

- Oh, bassza meg! - üvöltöttem, ahogyan a torkomon kifért.

Lerogytam a földre. A fülemben Niall dala ment.  Kinyitottam a szememet. Megláttam az üvegszilánkot. Azt akartam, hogy fájjon. Hogy fizikailag jobban fájjon, mint belül. Megfogtam az egyik üvegdarabot. Mondtam magamnak azokat a szavakat, amiket Niall mondott nekem még régen. Belenyomtam a bőrömbe a szilánkot és kicsordult egy vércsepp. Élveztem, hogy fáj. Örültem, hogy végre, több hónap szenvedés után megint kívül fáj jobban nem belül. Végig húztam a bőrömön az üveget. Majd még egyszer és még egyszer.  Élveztem, ahogyan a vér végig folyik a karomon le a padlóra. Közben egyre hangosabban mondtam azokat a bizonyos szavakat. „ Szeretlek” hallottam a fejemben édes, reggeli rekedtes hangján suttogva. „ Felhívlak majd pár nap múlva!”

- Igen baszd szeretsz!? – kiabáltam. Lecsuklottam a földre. – Miért nem hívsz? – kérdeztem magamtól normális hangerőn. A karomra néztem. Tetszett a véres karom látványa. Örültem neki hogy végre máshogy is fáj. Valamiért elfelejtettem, hogy baj van. A kezemet lecsaptam a földre. MIÉRT? Miért nem szeret engem senki? Miért érzem úgy, hogy egyedül vagyok. Nem, nem is egyedül inkább magányos. Mert aki egyedül van annak nincsen senkije. De ha az ember magányos, akkor ott van néhány ember mellette, de nincsen ott, azaz ember, aki kéne. Oldalra pillantottam egy nagy piros tócsa volt ott. A kezem abban hevert. Én oldalamra feküdtem és zokogtam.

Szédülni kezdtem és egyre homályosabb lett minden. Lassan behunytam a szemet. Sötétség lett. Egy nagy ütésre keltem fel. Kinyitottam a szememet és Carter kisírt szemeit láttam meg.

- Jesszusom! Azt hittem meghaltál! Mi a szart csinálsz? Baszd meg! Eszednél vagy?  - üvöltözött. – Gyere! – rángatott fel a földről. A fürdőbe ráncigált és elővette a gyógyszeres szekrényből a sebfertőtlenítőt. Jól nyakon öntötte vele sebemet. Én elhúztam.

- Baszd, ez csíp!

- Leszarom! – vette kezébe ismét a sebes kezemet. Most egy kicsit óvatosabban csinálta.  A szemében volt néhány könnycsepp.

- Au! – kiabáltam. – Ez csíp!

- Majd máskor lesz eszed, hogy ne tedd! – nézett rám mérgesen. - Mégis mi a halálért csináltad ezt?

Lenéztem a földre. Eszembe jutott a dal. Azaz idióta zene…

- Még mindig szerelmes vagyok Niallba.– mondtam suttogva. Felnéztem rá.

- Tudom! – felelte ő is ugyanolyan halkan.

- Hiányzik! Semmi más nem pótolja őt…

- Hát Niall gyönyörű szemeit nehéz pótolni.

- Nem a szemei a lényeg! Hanem maga a lénye… az illata, vagy a meleg teste… Josh… teljesen más. A csókja íze vagy az érintése… nekem Niallé kell nem másé... az ő édes nevetése. Az ő finom illatú haja.

- Pedig el kell fogadnod, hogy ő már nem a tied! Bármennyire is nehéz.

- De ha egyszer nem megy… - csuklott meg a hangom és a sebeimre néztem.

- Na, mesélj! Hogy volt ez az egész? – mentünk a nappali felé. Leültünk a kanapéra. Még mindig csípet a sebem a sebfertőtlenítőtől. Megszorítottam a sebem aljánál hogy kevesebb vér menjen bele, mert így kevésbé lüktetett.

- Na, szóval… - kezdtem el és utána csak dőlt belőlem a szó. Nem emlékszem pontosan mit mondtam csak annyit tudtam, hogy az jött ki belőlem, ami éppen ki akart. Gondolom káromkodtam is, de nem zavart. – És nézz rám. Már nincs erőm folytatni. Tulajdonképpen olyan lettem, akiket eddig gyűlöltem – bőgtem. Carter bólogatott és figyelt.

- Szóval úgy érzed, hogy nincsen senkid és nem számíthatsz senkire? – kérdezte mikor úgy gondolta, hogy befejeztem.

- Igen. –bólintottam mire enyhén elmosolyodott.

- Nem, hagytak el a szüleid. Attól hogy keveset vagy velük, az nem azt jelenti, hogy nem szeretnek téged. Akárhogy is, de szeretnek. Bőgve, nevetve vagy depressziósan. Mindenhogyan. Josh biztos bánta, hogy lelépet, hiszen félt neked elmondani, ami azt tanúsítja, hogy aggódott a lelki állapotért, azaz ő is szeret téged. Attól hogy nem vettek fel az egyetemre az nem azt jelenti, hogy egy híd alatt fogsz lakni. Csupán annyit hogy próbálkozol még és munkát vállalsz mielőbb. És Niall…

- Igen. – biccentettem alig láthatóan.

- Na, rá se legyél mérges. Egyszerűen összezavarodott, hiszen Niall nem tudta miért nem szakítottatok. Csak annyit tudod, hogy nem. És… szerintem félt.  Ja, igen. Attól hogy ma kiakadtam attól még szeretlek. Nagyon. – ölelt át. – Ne legyél ennyire buta! Tudod, hogy rám számíthatsz!

- Értem. – bólogattam.

- Amúgy… - kezdte. – Kitaláltam valami szupert! – mosolygott.

- Mit is?

- Azt hogy csinálhatnánk egy csajos napot!

- Mikor?

- Holnap. Vagy az után. Ellógnám az egyetemet. Azt mondom majd fontos dolgom volt. Mert te fontos vagy szóval nem hazudok. – mosolygott rám. – És, most jön a legjobb dolog. Ugyebár Tiffanynak nemsokára lesz a szülinapja.

- Majdnem egy hónap. – mondtam értetlenkedve.

- Igen, de sajnos a fiúk elmennek és akar Tiff egy olyan bulit is ahol a régi banda ott lesz.

- Hogy érted azt hogy banda?

- Mi öten csajok, Zayn, Liam és Louis.

- Akkor Niall nem megy?

- Niallnak már programja van a barátaival.

- Ja, értem… akkor jó. Talán.

- Na, ez a beszéd. És akkor holnap mit csináljunk? Fodrász? Kozmetikus, manikűrös, vásárlás?

- Inkább sötétben depis zenék és sírás. Holnapután jöhet azok, amiket te mondtál. Rendben?

- Jó. – biccentett megértően. – Lefertőtlenítsük még egyszer a kezed?

- Nem kell. – nevettem fel.

- De… hogy jutott eszedbe?

- Nem tudom… de ne mond el anyjáéknak jó? Se senkinek.

- Nem akartam. – rázta meg a fejét.

- Akkor jó.

- Amúgy… szegény zenelejátszód nem tehetett róla, hogy rajta hagytad a számot.

- Ez van. – vontam meg vállam. – Már úgyis akartam venni egy újat.

- Tényleg?

- Nem. De ezt szokták mondani. – mosolyogtam.

- Na, végre ott a mosolygós Emily. Amúgy tudod, hogy a fekete punkos dolgaid mind mennek adományozásra?

- Jó, de néhányat megtartok. Vannak olyanok, amelyek nagyon tetszenek.

- Jó, talán. De elegem van a fekete korszakodból… az nem te vagy.

- Tudom… az Josh miatt voltam.

- Ja, sajnos. – fújta ki a levegőt

- Amúgy… ma aludhatok veled?

- Mi van? Miért akarnál te velem aludni?

- Mert hiányzol. – feleltem kiskutyaszemekkel. Kicsit megenyhült és biccentett. Feltakarítottuk a véres padlót (olyan volt mint egy horror filmben) majd egymás mellett elaludtunk. Jó érzés volt mellette pihenni. Igaz nem volt olyan meghitt, mint egy pasival, de ez nem volt baj. Az sem volt baj, hogy megrúgott és egyszer orron könyökölt. Az volt a lényeg hogy kibékültünk. Jó sokáig haragudtunk egymásra. Egy teljes nap. Ez nálunk rekord. Soha nem vesztünk össze, vagy amikor kiabáltunk is a vége mindig az lett, hogy elröhögtük magunkat. Hát, igen. Az én legjobb barátnőm.

Másnap tényleg síros nap volt. Minden kis érzelmünket kiadtuk magunkból. Üvöltöttünk néha az idegességtől, néha zokogtunk néha pedig annyira nevettünk, hogy fájt a hasunk. Néztünk mexikói sorozatokat fagyival és horror filmet is. A ruháimat kiszortíroztuk és néhány darabot szétvágtunk. Nem tudom miért, de jól esett. Megegyeztünk, hogy mostantól azzal fogjuk a port törölni. Hihi…

Aztán az ő pogromjai is ilyen jók voltak. Nekem egy kicsit vágtak a hajamból. Attól hogy szakítottam még nem engedem, hogy levágják. Túl régóta növesztem, hogy most pár perc alatt kukába kerüljön. A kozmetikus megkínzott aztán a manikűrös  piros körmöket varázsolt nekem. Nagyon élveztem vele ezt a két napot. Elfelejtettem minden egyes búmat. Aztán jött a hétvége, Tiff bulija. Az újonnan vett cuccaimat kaptam magamra. Egy fehér, lenge hosszú ujjast és egy magasított derekú kék alapon rózsaszín virágos szoknyát vékony barna övvel. A pólót betűrtem a szoknyába. Egy óriási gyűrűt vettem fel kiegészítőnek. Egy szolid, de szép sminket rakattam magamra.  A hajamat hagytam kiengedve. Carter is hasonlóképen volt felöltözve. Buszozva elmentünk Tiffanyhoz. Még mindig a szüleivel lakott. Kis mázlista. Mikor meglátott minket konkrétan a nyakunkba ugrott.

- Úristen! Emily! De hiányoztál. – mosolygott. – Jó a hajam? Nem vagyok lyukas? – érdeklődött. A lyukast a frufrujára értette. Ha van egy kis rés a hajában és látszik a homloka, akkor szokta magát lyukasnak hívni. Khm… furcsa. Mindegy.

- Te is nekem. Annyira jó újra látni! – mosolyogtam vissza. -  Amúgy nem vagy lyukas. – feleltem, mert láttam, hogy a szemem tükröződésében próbál rájönni.

- Gyertek be. – hessegetett befelé. Sajnos a srácok még nem voltak ott, de Bella és Alexa igen. Úristen, de jó volt őket újra látni. Alig bírtam ki hogy ne sírjak. Mindenféléről meséltek. Bella elmesélte, hogy már minden rendben van Louissal.  Megbeszélték a dolgokat és minden okés. Alexa is ugyanolyan boldog hírt mesélt. Nagyon boldogok meg minden. Hát jó tudni, hogy rajtam kívül mindenki kicsattan az örömtől…

A srácok is megérkeztek 30 perc múlva. Boldognak indultam el feléjük. Először Liam jött be, óriási ölelésben részesített. Louis megforgatott ölelése közben. Nem nézet hülyének á, dehogy. Zayn marad a szolid, de tényleg kedves ölelésnél. Kaptam levegőt és nem éreztem magam egy körhintában sem. Csak egyszerűen megölelt plusz két puszi. Csuktam volna be az ajtót mikor rám szóltak:

- Várj, még jönnek. – felelte Liam és az arcán apró nevetőráncokat véltem felfedezni. Értetlenkedve pillantottam magam mögé és akkor megpillantottam Niallt… Én is és ő is totál értetlenül néztünk össze. A hátam mögül kicsi nevetést halottam. Aha, szóval ők voltak azok...