Hetvenharmadik fejezet

Sziasztok:))

Sajnos van egy rossz hírem. Lassan vége lesz a blognak, ugyanis a nyár végén muszáj lesz befejeznem. A kollégium miatt nem tudnám a részeket normálisan hozni. Ezért be kell fejeznem.://

De az még majdnem egy hónap.:D

Jó olvasást<3

Leah Hewitt

Egész este forgolódtam. Csak néha bóbiskoltam el egy-egy percre, de rögtön felkeltem, mert a halállal álmodtam. Valamelyik szerettem mindig meghalt. A halál gondolata belefészkelt a fejembe és nem akart kirepülni onnan.

7-kor már nem bírtam tovább feküdni, kimentem a nappaliba. Ott sem volt jobb, szenvedtem tovább. Tévét néztem és egy mesén bealudtam. Egészen délig szunyókáltam mikor csöngettek. nem tudtam ki lehet az. Carterhez túl korán van. Greg egyetemen, Sarah dolgozik. Kiszenvedtem magam az ajtóig majd résnyire kinyitottam. Niall állt ott egy nagy dobozzal a kezében. Fáradtan kinyitottam neki az ajtót.

- Baj van? – fürkészett. Én csal bólogattam. – Mi történt? – jött beljebb. A hangja döbbent volt. Nem is csodálom. Tegnap este még mosolygósan vidáman váltunk el most meg a szétsírt fejjel talál rám. Ez mutatja meg igazán, hogy mennyi minden meg tud változni akár egy másodperc alatt. Hülye sors…

- Mama kórházba került. – néztem rá szomorúan.

- Jobban van már? – rakta le a kávézóasztalra egy dobozt.

- Nem tudom. Agyvérzése volt. Anya azt mondta, hogy reméljük, hogy semmi baj nem lesz.  De ez nem elég…

- Figyelj – fogta meg a kezem. – Nem lesz semmi baj. Nem sokára mész ki hozzá.

- Pont ez az! Mi van, ha addigra…

- Ne is gondolj ilyenekre. – vágott közbe. – Nem les semmi baj. Ti elmentek együtt karácsonyoztok és minden jó lesz, érted?

- De…

- Nincs de. – nézett rám kedvesen. – Gyere együnk egy kis csokis fánkot. Rád férnek a boldogság hormonok.

- Nem hiszem, hogy pár csokis fánk tud segíteni…

- Ne bízd el magad. Ez London legjobb fánkosától van

- Ó. – mosolyogtam. És beleszagoltam a dobozba. Tényleg finom illata volt.

- Látod? Már az illatától mosolyogsz.

- Lehet, tényleg segít majd a fánk.

- Nem lehet, biztos vagyok benne. – csókolt homlokon. Bementünk a konyhába és elkezdtük enni a finom, illatos, kicsit még meleg fánkot. Isteni volt.

- Ízlik? – nézett rám.

- Ühümm. – bólintottam és lenyeltem a számban lévő nagy falatot. – Isteni. – bólogattam és még egyet bele haraptam. Megettem 4 darabot. Igazából még ettem volna, de elfogyott. 

- Amúgy… két hét múlva lesz egy díj átadó. Eljönnél velem? – kérdezte komolyan. Totál ledöbbentem. Váááá elhívott egy ilyen rangos eseményre! Eddig mindig TV-ből szurkoltam!  El sem hiszem, és most ott leszek élőben és ki tudja milyen híres sztárok fognak fel lépni!

- Persze. – vágtam rá. Boldogan elmosolyodott. – Oda hogy kell felöltözni? – néztem rá.

- Hát… szépen. – ráncolta a szemöldökét.

- De hogy? Kis estélyi vagy…

- Mintha egy egyszerű buliba mennél. Mint ahogyan Sarah buliján néztél ki.

- Oké. – bólogattam. Eszméletlenül feldobta ezzel napom. Carter érkezéséig itt volt aztán lelépett, hagyott minket beszélgetni, hiszen egy hete nem is beszéltünk.

- Na, milyen volt a koleszben?

- Nagyon jó. Egész héten buliztunk. Egyszer az előadóban elaludtunk. – nevetett. – És neked milyen volt csak Niallal?

- Hát. Egyik napon nálunk is buli volt. Megismertem Jenfiert akit rögtön megutáltam, de még Franknél is jobban, ami azért nem kis teljesítmény – mondtam mire Carter jó hangosan felnevetett. – Aztán tegnap egyedül voltam itthon és kiderült, hogy a mama kórházba került. – meséltem. A végén már vissza kellett tartanom a sírás.

Miért érintett ennyire meg hogy kórházba került? Nem értem…

- Jól van már? – fürkészett.

- Reméljük. – feleltem. Elhúzta a száját és átölelt. Ezért is ő a legjobb barátnőm. Szavak nélkül is látja rajtam, ha valami bánt. A szeméből látja, ha hazudok, szomorú vagy szerelmes vagyok. Sőt szerintem azt is meg tudja állapítani, amikor korog a gyomrom. Vicces mennyire ismer. Vagy inkább félelmetes? Nem is tudom…

- Amúgy ki az a Jenifer? – tolt el magától.

- A klipben a csaj.

- Aki megcsókolja Harryt? – kérdezte dühösen.

- Igen.

- Na, ő nekem sem szimpi.

- Miért?

- Harryvel csókolózik. – szalad ki a száján. Úgy mondta mintha ez egy totál egyértelmű tény lenne.

- Tudtam, hah!

- Ezt ne mond el senkinek! Még Tiffnek se! – kért meg.

- Jó, jó nem fogom. De jársz Frankkel, akit elvileg szeretsz is.

- Szeretem. Csak… Harryt is.

- De ha szereted és eddig is szeretted, akkor miért jöttél össze Frankkel?

- Amiért te Joshsal. – vágta rá.

- El akarod felejteni Harryt?

- Aha, de ez annyira gyerekes. – temette arcát a kezébe.

- Kösz. – húztam a számat.

- De tényleg az! Nem 13 évesek vagyunk! Ez nem az első szakítás… mégis olyan nehéz.

- Azért mert ő az első szerelmed.

- Hát… nem. Mert ott volt Eric.

- Az egy seggfej volt. 6 nap után dobott.

- Igaz, de én utána nagyon nehezen hevertem ki.

- Én mondtam már neked hamarabb is hogy egy bunkó! Minden…

- Nem minden focista bunkó! – vágott közbe. Hát igen, ezt, már egy jó párszor meg vitattuk.

- De igen! Ott köpködnek a pályán… fújj. – merengtem el a távolba mintha tényleg látnék egy focistát köpni.

- Jó, mindegy. A lényeg hogy ő is nagyon sokat jelentet nekem.

- És ha tehetnéd, összejönnél újra Harryvel?

- Ott van nekem Frank.

 - De ha nem lenne. És Harrynek se Jenifer.

- Mi? Hogy érted, hogy Harrynek is Jenifer.

- Hát… a bulin úgy tűnt összejöttek.

- Mi a *? Miért?

- Mert, ahogy te is úgy ő is próbál tovább lépni.

Nem szólt semmit csak szomorkásan kibámult az ablakon. Szóval még ő is szeretni Harryt. De így hogy mindkettőjük szerelmes egymásba mi az oka, hogy nem járnak?

- Amúgy… - kezdtem. – Harry is még szeret.

- Dehogy. Vagy ha mégis leszarom. Nem tudok benne megbízni. Ha egyszer meg tudod csalni többször is meg fog tudni.

- De…

- Nincs de! Meg Frank jobban szeret. Érződik, hogy ő jobban megbecsül.

Húzott szájjal bólogattam néhányat aztán én is átöleltem őt. Most én tudtam mi zajlik le a fejében. Tudtam, hogy fáj neki ez a dolog, mert Haryt tényleg teljes szívéből szerette. Aztán megcsalta, ami elég gonosz dolog… Ha engem csalnak meg tuti összeomlok és elmegyek Londonból. Hát, ja, ő erős lány.

- Lefürdök. – mondta és otthagyott. Szomorúan néztem utána aztán eltűnt az ajtó mögött. Rögtön felhívtam anyáékat.

- Szia. – vette fel anya.

- Helló, mama hogy van? – vágtam a közepébe.

- Jobban.

- Már otthon van?

- Nem. Még egy hétig bent tartják megfigyelésre.

- Értem. De ugye jól lesz?

- Kicsim, amit tudunk, valami fontosat szólunk. Ha kijöhet, azonnal telefonálunk, rendben? De addig senki sem tud semmit tenni. Ne félj, nem lesz semmi baj.

- Remélem.

- Állj hozzá pozitívan!

- Jó. – mosolyodtam el egy kicsit. – Amúgy hogy vagytok? – érdeklődtem majd elkezdett meséli. Az öcsém verekedős lett az oviban. Anyuék sokkal jobban érzik magukat kint, lehet, hogy véglegesen oda költöznek (ne már!). Mikor leraktuk akkor ezen gondolkoztam. Miért kell odaköltözni? Áh… mindegy.

Carter még mindig nem jött ki ezért elkezdtem nézni egy Dexter részt. A második évad közepét néztem. Már kezdett indulni az egész sztori mikor bümm egy fordulat és vége a résznek. Tök bezsongva kattintottam volna az új részre, ha már kijött volna a barátnőm a fürdőből. De még mindig bent volt. Rémképek futottak át az agyamon. Ő is megvágta volna magát? Nem, ő sokkal erősebb, mint én

- Carter. – kopogtam be az ajtón.

- Mi az?

- Jól vagy?

- Igen. – felelte. A hangja szomorú volt.

- Biztos?

- Igen. – válaszolt durván. Szóval nincs rendben semmi. Csak akkor bunkó velem, ha érdeklődök, de nem akarja elmondani és inkább goromba lesz velem, mintsem elmondja… néha nehéz vele. - Amúgy ha jön, Frank engedd be!

- Mi? Ma este ide jön?

- Aha. – válaszolta.

- Kár… pedig gondoltam csinálhatnánk egy közös csajos estét.

- Bocs, majd talán holnap.

- Talán holnap. – suttogtam magamnak. – Jó. – kiabáltam be unottan és otthagytam. A laptopommal együtt beköltöztem a szobámba. Kicsit dühös lettem Carterre. Frankel nem tudja megbeszélni  hogy szerelmes belé is és közbe Haryve is… Így csak elmenekül a probléma elől. Majd holnap beszélek vele, ha tudok…

Egész este Dextert néztem. Nem tudtam abba hagyni. Aztán amikorra vége lett az évadnak már fél 3 volt. Nem voltam álmos ezért elkezdtem nézegetni néhány online shopot ruhavásárlás gyanánt. 2-3 oldalt nyálaztam át mire végre sikerült találnom egy gyönyörű szép, rövid rucit. A fehér ruha a combom feléig ért. A keresztcsontomtól vastag csipkepántos volt. A derekán egy barna öv dobta fel a rucit. Nagyon jól nézett ki. Vettem még hozzá egy arany karkötőt (legalábbis arany beütése volt) és egy fehéres cipőt terveztem felvenni hozzá. Mivel az volt nem vásároltam még egyet. Mire megtaláltam és megrendeltem mindent 3 óra volt. 

Úgy döntöttem most már ideje lenne lefeküdni, aludni, de nem sikerült. Ugyanis Carter és Frank pont akkor indult hajnali zugevésre. A konyhában hangosan vihorásztak és beszélgettek mindenféle olyan dologról, amit nekem Carter még meg sem említett. A suliról volt szó. Igaz, nem is annyira érdekelt volna, hogy Simon milyen jó dogát írt, de akkor is. Régebben ilyenekről is velem beszélt most meg…

Féltékeny lennék? Hiszen amióta együtt vannak, keveset vagyunk együtt. Ameddig Harryvel volt addig jó volt, mert a bulikba és mindenféle eseményre együtt mentünk. Most meg én eljárok ő meg éli a normálisak felhőtlen életét. Ilyenkor kívánom, hogy én is normális legyek. Hogy Niall is normális legyen, és együtt éljük a tipikus angol család életét… de ez nem ilyen. Az, hogy összejöttem Niallal elfogadtam ezt. Nem fogunk észrevétlenül sétálgatni, nem fogunk úgy az vacsorázni egy étteremben, hogy a pincér fel ne ismerne.

 Mondjuk ez egy kis előnnyel is jár. Nem kell aggódnunk, hogy nem, lesz elég kajára vagy, hogy a kisgyerekünk fog tudni egyetemre/fősulira menni. Eljárhatunk akárhova.

Fél négykor aztán ők is elmentek. Én rögtön bealudtam bár néha-néha hallottam egy-egy nevetés foszlányt.