Hetvenkettedik fejezet

Helló:3

Bocsi hogy ilyen nagyon régen volt rész, de nyaraltunk.:)

Még lesz kétszer hogy huzamosabb ideig nem hozok rész. Előtte majd szólok, csak most elfelejtettem írni.D

Jó olvasást a részhez^^

Leah Hewitt

Reggel, jobban mondva délben keltünk fel. Nagyon elcsodálkoztam mikor még Niall ott feküdt mellettem.

- Niall! – szóltam rá. Nem mozdult, tovább aludt. – Édesem. – kezdtem el lökdösni. Végre kicsit nyöszörgött meg megmozdult. – Niall. – csaptam rá hátára mire felébred.

- Mi a bajod? – meredt rám hihetetlenül.

- Nem mész dolgozni? Már rég elkéstél.

- Nincs kedvem bemenni. – válaszolt egyszerűen és visszafeküdt. Most én bámultam rá hitetlenül.

- Mi van? Neked csak így megy?

- Ühüm. – hümmögött.

- De…

- Figyelj. – kelt fel. Szerintem rájött, hogy nekem ezt meg kell magyaráznia. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy reggel úgy dönt nincs kedve menni és nem megy… - Mindennap egy csomót dolgozunk. Nem csak móka és kacagás az egész. Kemény dolog sztárnak lenni és mivel az vagyok, kivehetek szünidőt.

- De nem is szóltál senkinek.

- És? Majd rájönnek, hogy nincsen kedvem bemenni.

- De ez nem normális. Biztos, hogy a többi srác sem  csinálja ezt!

- Viccelsz? Persze hogy csinálnak. Zayn főleg. Mindig Tiffel van olyankor. – mosolygott.

- Ilyen kis rosszak vagytok? – nevettem el magam.

- Ja. Kérsz reggelit? – váltott témát.

- Aha, de csak egy félóra múlva. Még nem tudok enni. – motyogtam.

- Mary, csinálj reggelit légy szí’! – üvöltötte.

- Rendben! – hallottam kintről a hangját. Vajon honnan tudta, hogy itt van? Mindegy…

- Kis mázlista. – ráztam a fejem.

- Miért is vagyok az?

- Mert csak kiáltasz egyet és rögtön megcsinálják a reggelid.

Halványan elmosolyodott. Odahúzott magához és megcsókolt. Gyengéd és lassan csókolt, nem sietett sehova. Mikor szétváltunk vigyorogtunk egymásra, mint két vadalma.

- Gyere ide. – húzott magához vidáman.

- Mi az? – kérdeztem nevetve. Nagyon szorosan ölelt, alig kaptam levegőt.

- Nem is tudom, hogy mivel foglalkoztam előtted. Olyan hihetetlen hogy előtted is teljes életem volt. Most már tökre lehetetlennek érzem nélküled a napjaim.
- Pedig nyáron jól elvoltál nélkülem. Nem is kerestél egyszer sem. – néztem rá hitetlenkedve.

- Mert a szakítás után furcsa lenne felhívni téged, hogy, hogy vagy.

- Igaz. – fúrtam bele nyakába az arcom.

- Viszont, Harrytől mindig kérdeztem, hogy mi van veled.

- És ő honnan tudta?

- Carter. – vágta rá. Igaz, akkor még jártak Harryvel.

- Aha, szóval sunyi voltál.

- Igen, sunyi voltam. – mosolygott.

- Amúgy… Josh zavart? – nézetem rá komolyan. Ezt már régóta meg akartam kérdezni. Ha zavarta, akkor már megérte kihasználni őt.

- Hogy érted? Zavart, hogy együtt jártok?

- Aha. – bólogattam.

- Miért érdekel?

- Csak. – vontam meg a vállam mire elröhögte magát.

- Persze hogy zavart. – bólintott majd fejével odahajolt hozzám és megcsókolt.

- Kész a kaja! – ordította Mary.

- Viccesen kommunikáltok. – bámultam a csukott ajtónk felé.

- Kész a kaja! Halljátok? – kiabált.

- Megyünk! – kiáltott vissza Niall. Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból. Előre mentem, neki még volt dolga a hálóban. Gondolom felhívta a főnököt, hogy nem megy. Szerintem már leesett neki, de mindegy.

Bementem az ebédlőbe, de tök üres volt. Kimentem a folyosóra és próbáltam nem hülyén kinézni.

- A konyhában van. – került ki Mary egy rutinos mozdulattal.

- Kösz. – motyogtam majd átmentem a folyosó túloldalán lévő konyhába. Tükörtojást csinált baconnel és pirítóssal. A poharakban már volt almalé kitöltve. 

Isteni illata volt. Leültem, de nem akartam bunkó lenni ezért megvártam Niallt. Már 5 perce várhattam rá, de nem jött. Visszamentem a hálóba. Még mindig telefonál. Pici bizonytalanság volt a hangjában. Nem akartam zavarni inkább visszamentem és még türelmesen vártam rá. 3 perc múlva jött.

- Nem kellett volna megvárni. – mosolygott rám kedvesen.

- Így jobb.  – feleltem lágy hangon.

- Figyi, ma egyedül kéne otthon lened. – kezdte. – Mert lesz, egy buli ahova hivatalos vagyok, és nem akarom, hogy gyere.

- Mi? – döbbentem le. Mi az, hogy nem akar vinni? Basszus, a barátnője vagyok. Jó, én se akarom, hogy mindenhova elráncigáljon, de ez így kimondva kicsit nyers…

- Bocs, de halálra unnád magad. A jövőnkről fogunk beszélni. – mondta túljátszott komolysággal.

- Jó. – mondtam kicsit megsértődve. Gonosz volt tőle az a kijelentés.

- Mi a baj? – fürkészett.

- Semmi. – vágtam rá gondolkodás nélkül, de rögtön megbántam. Nem szabad lenyelnem a problémákat, és ha zavar valami meg kell vele osztanom, hogy működjön. – Vagyis… - kezdtem el ismét. Felvont szemöldökkel figyelt. – Szóval kicsit bunkó volt az a kijelentés hogy „Nem akarom, hogy gyere” – idéztem.

- Nem fogok hazudni. Nem szeretném, ha eljönnél, mert,… mert nem és kész.

- Jó, megértem, de akkor is meglehetett volna finomabban is mondani.

- Oké. Akkor azt szeretném, ha otthon maradnál. Így jobb?

- Egy fokkal. - motyogtam dühösen. Ő nem érzi át hogy ez mekkora tahóság volt? Vagy csak én reagálom túl?

- Mit vársz? Hogy mondjam le?

- Dehogyis! – vontam össze a szemöldököm. – Csak máskor ne ilyen nyersen tálald a mondandód.

- Jó. – biccentett unottan. Ez is nagyon lekezelő volt.

- Niall! – szóltam rá. – Te vagy undok, vagy csak én reagálom ezt túl.

- Te reagálod túl. Mondtam, hogy ne gyere és nem volt jó. Megfogalmaztam másképp úgy se teszik neked a mondandóm. Akkor most mi csináljak?

- Csak ne legyél bunkó!

- Én bunkó? – kérte ki magának.

- Igen. – bólintottam.

- Miért is vagyok az?

- Mert… - kezdtem, de nem akartam vitázni. Inkább nem szóltam semmit.

- Aha. Értem. Máskor nem fogom azt csinálni. – bólogatott gúnyosan.

- Pont ez a bunkó! – szaladt ki belőlem. Kicsit visszavett a stílusából és elgondolkozott, amit mondtam. Talán ő is rájött, hogy a végére már túllőtt a célon.

- Kérsz még inni? – szakította meg a csendet. Megráztam a fejem és csalódottan bekaptam egy falat tükörtojást. Komótosan töltött magának majd beleivott a poharába. Közben folyamatosan tele volt a szám. Nem akartam beszélni és az esetleges kérdéseire se akartam válaszolni. De azt nem értem, ha tudta, hogy ma halaszthatatlan dolga lesz miért nem szólt még hétfőn? Nem értem…

- Tegnap jól érezted magad? – kérdezte meg.

- Aha. Jó volt. Te?

- Ja, jó volt. Bár egy ember nem kellett volna, hogy jöjjön.

- Hát igen. Én is kibírtam volna Jenifer nélkül.

- Nem tudom felfogni, hogy Harry mit lát benne.

- Nem vagy egyedül. – néztem mélyen a szemébe. Halvány mosolyra húzta a száját és kedvesen nézegette az arcom.

- Este mész el? – érdeklődtem.

- Aha, olyan 8 körül majd. Előtte hazadoblak.

- Köszi. – mosolyodtam el. Ő csak lazán megvonta vállát.

Visszamentünk a hálóba és ott lustálkodtunk még egy kicsit. Közben találgatunk, mi csináljunk. Menjünk moziba vagy esetleg egy étterembe ebédelni. Vagy a közeli jégpályára korcsolyázni. De mindig csak az egyikünknek volt kedve menni. Így itthon maradtunk és DVD-ztünk. Letöltötte a Dexter c. sorozat első évadját majd a másodikat is elkezdte letölteni. Egész nap azt néztünk. Teljesen függője lettem. Megkértem, hogy valahogy juttassa már ár a második évadját mert este az akarom nézni.

- Félni fogsz. – jelentette ki.

- Dehogy fogok. Nem olyan félelmetes.

- Ismerlek. – nézett fel a laptopból.

- Akkor is megnézem.

- Jó, nekem mindegy. De hogy tudd, biztos nem fogok tudni eljönni hozzád hogy, megmentselek egy árnyéktól.

- Haha. Ne legyél gonosz.

Nem nézett rám, a laptopot bámulva mosolyodott el rajtam.

- Mindjárt lejön. Fél óra.

Biccentettem és odabújtam mellé. Átkarolt, magához húzva megcsókolt. Eltoltam magamtól. A fülem mögé tűrte hosszú hajzuhatagom majd elmosolyodott.

- Na, mi van gyönyörűm?

- Semmi. – fúrtam bele nyakába a fejem. A kezét a hajamra tette és lassan simogatta.

- Már hat óra? El kéne kezdenem készülődni.

- Hajrá. – bólintottam.

- Jössz fürdeni? – kérdezte.

- De itt van még Mary.

Erre megvonta a vállát és felrángatott a kanapéról.

- Nem fogsz elkészülni.  – hoztam fel egy újabb ürügyet.

- Csak lefürdünk – emelte ki a „dünket” – és felöltözök. Meg te is. – tette hozzá végül.

- De utána még el kell vinned.

- Igen, az körülbelül 20 perc lesz.

- És mi van, ha pont az a 20 perc kéne, hogy oda érj.

- Inkább mond meg, ha nem akarod, hogy együtt fürödjünk. – vágta rá csalódottan.

- Én tényleg csak azt akarom, hogy ne késs el.

- Mindegy. – legyintett. Elindult a fürdő felé.

- Várj! - ragadtam meg a kezét. A csukóját kaptam el. Lecsúsztattam a tenyerébe a kezem majd mosolyogva a szemébe néztem. - Most már mehetünk.

- Figyelj, ha nem akarsz, mondom, nem kell jönnöd.

- De szeretnék.

Niall elmosolyodott. Odahúzott magához és lassan megcsókolt. Kezeit elengedtem. Felcsúsztattam a karján egészen az arcáig és a tenyerem közé fogtam. Ő a derekamra rakta és egyre jobban húzott magához. Valamiért már egyikünket sem érdekelt a fürdés. Egyre vadabbul csókolóztunk. A pólómat már kezdte feltúrni és én is kezdtem már volna vetkőztetni, de Mary megzavart minket.

- Oh, basszus. Bocs. – takarta el a szemét. Én köhögve eltávolodtam Nialltól ügyelve, hogy még véletlenül se nézzek az ünneprontó felé. Niall is így tett. Mindenfelé nézett csak Mary felé nem.

- Mindegy. – sóhajtott egyet Niall. – Megyünk akkor fürdeni? – nézett rám.

- Öhm… ja, mehetünk.

- Na mentem! – hallottuk Mary hangját és egy ajtócsapódást.

- Elment. – nézett rám.

- Na, ne… komolyan? –kérdeztem tetettet meglepődéssel. Niall elröhögte magát. Elmentünk fürdeni. Hazudnék, ha azt mondanám csak beszélgettünk…

Végül ő fél nyolc körül elindultunk. Hazadobott (az ajtó előtt egy 10 percet búcsúzkodtunk) aztán rohannia kellet. Felmentem a lakáshoz, ledobtam a cuccaim és rögtön levágódtam a TV elé. Megvacsiztam átöltöztem pizsibe és úgy néztem Dexter. A második évad még izgalmasabb volt, mint az első. Niallnak igaza volt, néha tényleg megijedtem és néha picit féltem is.

Az egyik rész közepén megszólalt a telefonom.

- Igen? – vettem fel. Anya volt az.

- Kicsim. Ne ijedj meg. – kezdte. Ha az ember ilyet mond biztos, hogy megijed, mert beleültetik az agyába a félelmet. Eszébe juttatnak mindenféle rossz gondolatok. Akaratlanul is, de biztos, hogy megijed az ember… - A mamát kórházba vitték. Agyvérzése volt.

A szemeim kikerekedtek, a pulzusom az egekbe és nem tudtam semmire se gondolni. A mama kórházban van. Meghalt vagy él még? Egyáltalán mi történt? Az agyamban rögtön rémképek kezdtek lejátszódni és pár másodperc alatt már ott tartottam, hogy a temetésén vagyunk és sírunk… ilyenkor kicsit dilisnek érzem magam.

- Ugye jól van? – kérdeztem sírós hangon. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magam.

- Volt már jobban, de úgy néz ki nem lesz nagyobb baj.

Ettől kicsit megnyugodtam, de mégsem tudtam másra koncentrálni. Anyu elkezdte mondani, hogy mi történt vele, de nem tudtam figyelni. Egyfolytában az járt az eszembe nehogy baja essen. Olyan rég találkoztam vele (még nyáron), és nem hunyhat el pont most karácsony előtt. Se utána se soha!

- … és felhívtuk a mentőket. Kijöttek és most vitték be. Éppen pakolok neki ruhákat. – fejezte be. Fogalmam sem volt előtte mit mondott.

- Ugye rendbe jön? – kérdeztem rögtön.

- Reméljük. – felelte halkan. Reméljük? Ez nem túl biztató…

Még pár percig beszéltünk aztán leraktuk, mert ő is ment be a kórházba. Nem tudtam másra koncentrálni. Se Dexterre, se az alvásra, semmire. Legszívesebben Niallal beszéltem volna, de nem akartam zavarni a jövőjük tárgyalását. Carter már tuti aludt így egyedül maradtam ezzel a gonddal. Majd holnap…