Harmincharmadik fejezet

Hóhóhóóóóóó

Boldog mikulást xD

Nálunk ma szakadt a hó*.* tök szupiii

bocsi hogy sokáig nem volt új rész de sajnos mostanában nincsen ihletem:S

szóval néha lesz olyan hogy egy két nap kimarad vagy egy kicsit több... de az a lényeg hogy van rész:D ennek a fejezetnek nem tudtam címet adni úgyhogy ez a feladat rátok vár 

Amúgy ti mit szóltok a Haylor pletyikhez? szerintetek járnak vagy sem??

by: Leah Hewitt

A betegségemből pár nap múlva ki is gyógyultam és mehettem újra suliba. Niall mióta elment nem is hívott, ami elégé rosszul esett. Úgy éreztem nem érdekli, hogy vagyok. Szerintem a gyógyszerekben volt valamilyen mellékhatás is, amit nem tüntettek fel, mert már vártam a sulit… nem értettem mi ütött belém. Már akartam azokkal az idióta retardált barmokkal lógni, akiket osztálytársaimnak szoktam becézni.  A buszmegállóban már ott állt Carter, Jack és a testvére is. Odarohantam hozzájuk.

- Szia! – kiáltott Carter és szinte a nyakamba ugrott.

- Szia! – mondtam és próbáltam nem leesni a járdaszegélyről.

- De jó hogy már jössz! Tök jól megy már e keringő ezért már áttértünk a viccesebb részre. Kitalálta néhány agyalágyult, hogy táncoljunk Gangnam style-t…

- MI? Én nem fogom azt a szart táncolni… - dünnyögtem.

- Pedig muszáj lesz… - mondta. Közben megjött a busz és felszálltunk rá. Robogtunk is a suli felé. Hamar odaértünk. A suliban gyakoroltuk a táncot és nekem is nagyon jól ment ahhoz képest, hogy egy hétig betegeskedtem… a suli hamar elment hála istenek. Iskola után rögtön átmentem Jack-hez a táncot gyakorolni. 

- Na, akkor kezdjük el… - mondta és bekapcsolta a zenét. Odajött hozzám és átkarolta a derekamat. Közelebb húzott magához. A kezemet megfogta és elkezdtük csinálni a lépéseket. Végig a szemembe nézett és úgy lépkedtünk ritmusra. Nagyon jól ment kivéve addig ameddig nem volt a forgás.

- Ó basszus! Elcsesztük! – mondtam és kikaptam a kezéből a sajátomat.

- Nyugi! Van időnk gyakorolni! – mondta és a szembe nézett. Elmosolyodott féloldalasan és ismét eltáncoltuk. Több óráig gyakoroltuk, majd amikor már nagyon elfáradtunk ledőltünk az ágyra. Csendben feküdtünk egy, más mellet. Nem is tudtuk mit is beszéljünk és kezdett egy kicsit kínos lenni… Akartam valamit kérdezni tőle. De tudtam, hogy mi lesz a válasza… Nem akartam hallani azt, amit mondani fog rá, de mégis furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

- Ha… neked lenne egy csajod… - kezdem bele kicsit félve a mondandómba. – És ha beteg lenne… de neked el kéne utaznod akkor… felhívnád őt? – érdeklődtem és szinte rettegtem a választól.

- Persze hogy felhívnám… hiszen a barátnőm… mindennél fontosabb lenne nekem ő. Bármit megtennék, hogy tudjam jól van-e… - felelte. Tudtam… tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Gyűlölöm ezt az érzést. Ezt a eszméletlen szomorúságot egy kis kínzással megfűszerezve. Soha senkinek nem kívánnám azt az érzést, mint ami akkor abban a pillanatban elkapott. Sírhatnékom támad de, nem maradhattam gyenge. Nem sírhattam. Erősnek kell maradnom, hogy ne legyen rosszabb. Mert ha sírok, akkor csak jobban bele lovalom magamat és a végére csak hisztiznék és elhitetném magammal, hogy egy csődtömeg vagyok. Ezért inkább csak egy mű mosolyt erőltettem az arcomra. Beletúrtam a hajamba és bekönnyeztem. Nem akartam, de egyszerűen nem bírtam magam tovább tartani. - Miért? Még nem hívott? – kérdezte meglepve.

- Még nem… de biztos sok a munkája. – feleltem lehangolva.

- Ez nem kifogás! Ha tényleg akarna, szakítana rád időt! – ült fel az ágyon.

- Nem ezt te nem értheted. Nekem is nagyon nehéz felfogni, hogy ennyi a munkája, de hát ez van. El kell fogadni. - húztam a számat. Ő visszadőlt és a zsebemben kezdet matatni.

- Hol a telefonod? – kérdezte miközben kidugta a nyelvét a koncentrálástól.

- Hát… a másikban. – mosolyogtam.

- Ja! – kuncogott és áttért a másik zsebemhez. Kivette és nézegetni kezdte.

- Kimentem a klotyóra. – motyogtam és kimentem a szobából. Elvégeztem a dolgomat és kiléptem a folyosóra. Mrs. Harries-sel találtam szemben magam.

- Jó napot! – köszöntöm és egy mű mosolyt erőltetem a pofimra.

- Szia! – köszönt. – Hogy-hogy itt vagy?

- A táncot gyakoroljuk a szalagavatóra.

- Ja értem! Biztos nagyon szép lesz, és nagyon ügyesek lesztek!

- Igen, reméljük jól fog sikerülni. – válaszoltam és ismét „mosolyogtam”. Vissza sietem Jack szobájába és lehuppantam mellé az ágyra. Ki vettem a telót a kezéből.

- Hé…

- Elég lesz most már! Mindent láttál ennyi idő alatt.

- Igaz! – vigyorgott. Ismét hatalmas csönd lett. De most nem éreztem cikkinek, mint néhány perccel ezelőtt.  A plafont bámultam mikor a kezünk hirtelen összeért. Én rögtön elhúztam a kacsómat és ránéztem.

- Bocsi véletlen volt… de tényleg nem direkt! – vigyorgott. Én is elmosolyodtam majd megcsikizett és az egészből egy nagy birkózás lett. Sajnos nem sokkal ezután már mennem kelet haza tanulni irodalomra.  Mikor haza értem nagy öröm fogadott.

- Kicsim! Képzeld apáddal nyertünk egy utat Amerikába.

- Mi? – dobtam le a táskám nyúzottan.

- Nyertünk egy utat Amerikába! – ismételte el anya fülig érő mosollyal.

- Mikor? – kérdeztem mikorra fel tudtam fogni mi van.

- Májusban! Egész hónapra! Nem mesés?

- NEM! Én akkor tanulok!

- Juj! Tényleg! – kapott a mellkasához. – Akkor most, hogy lesz? – érdeklődött.

- Egyszerű! Ti elmentek én meg itthon maradok! Ne hagytok ki ezt a pihenést miattam.

- Egyedül?

- Igen! Istenem… nem vagyok pólyás. Nem kell felügyelet mellém.

- Ezt azért még átgondolom apáddal.

- Nem kell semmit sem átgondolni! Ti menjetek csak! Nekem is jó lesz itthon egyedül, legalább nyugodtan tudok majd tanulni.

- De…

- Semmi de! Anya menjetek nyugodtan lazítani! Meg tuti hogy ideges leszek, így nem rajtatok fogom ezt az egészet levezetni! – hoztam fel még egy érvet. Úgy láttam sikerült anyát meggyőznöm. Most már csak reménykedtem benne, hogy tényleg sikerült és itthon hagynak. Be mentem a szobámba és hajnalig tanultam…