Ötvenegyedik

Helló!:D

A gépemet még mindig nem, jó szóval kérdéses hogy mikor jön új rész...

remélem tetszeni fog a rész:))

jó olvasás és remélem hogy sok komikat fogok kapni:D jól esne^^

Leah Hewitt

Örökké titok marad?

- Mi? – kérdezte ledöbbenten.

- Igen… lefeküdtél egy másik csajjal.

- Nem… én biztos nem tettem ilyet! – próbálta magát nyugtatni.

- De igen… sajnálom.

- És kivel?

- Carter régi osztálytársával… nem emlékszel rá?

- Nem…

- Azzal a csajjal, aki odajött hozzánk a bulin. Elhívtad táncolni.

- Azzal?

- Igen… és ki fogja teregetni a sajtónak, hogy megcsaltad Carter-t.

- Mi? Miért?

- Honnan tudjam? Szerintem mihamarabb mond el Carter-nek.

- De mi van, ha mégsem fogja elmondani a sajtónak. És tök feleslegesen mondom el Carter-nek és lehet, hogy dob, mert elmondtam, és ha nem mondtam volna el, akkor nem derült volna ki és utána is együtt lennénk…

- De ha elmondja, és nem mondod el Carter-nek akkor viszont azt mondja, hogy hazudtál és az úgy csak rosszabb! Emily is ezért dobott, először mert Demi lesmárolt. Én rögtön ellöktem magamtól, de viszont te igen élvezted a helyzetet! Szóval… mond el neki.

- Nem! Nem mondom el. – felelte és a takarót kezdte el fürkészni. Pár másodpercig csend volt a szobában. – Á! Azt a rohadt! – üvöltött Harry és a fejét fogta. – Basszus! Emlékszem!

- Mire?

- Hogy mondod, hogy hagyjam abba, de félre löklek és kimegyek Alice-szel. És… megcsókolom és berángat egy idegen kocsiba… és elkezd vetkőztetni.

- Haver! Ma még tuti hogy nem kerül se újságba, se TV-be se sehova! Szóval… ma menj el Carter-hez és mond el neki. Mond, meg hogy megcsaltad és nagyon sajnálod! Nem voltál magadnál még majdnem engem is megvertél…

- Komolyan? – vágott bele a szavamba Hazza.

- Nem! Csak mond neki. Akkor biztos lesz benne, hogy tényleg nem voltál magadnál.

- Nem tudom, mi legyen… ó basszus! Nincsen gyógyszered fejfájásra?

- Öhm… gyere, adok! – mondtam és kikeltem az ágyból kivettem a gyógyszeres szekrényből a pirulát majd odaadtam neki. Kiment a konyhába és bevett a gyógyszert. Én elmentem WC-re. Bementem a konyhába Harry-hez. Ő a földön ült és sírt. Pont úgy mint tegnap. Odasétáltam hozzá és mellé guggoltam.

- Eszembe jutott…

- Mi?  -kérdeztem.

- Az hogy… a kocsi mellett állunk. Megcsókolja a nyakamat és rám mosolyog. Azt mondja, hogy „Ezt meg fogja tudni mindenki.”. Én meg megkérdeztem tőle hogy”Mit?” . Ő csak rám kacsint, a fülembe suttogja, hogy mindent elmond kettőnkről. Beszáll a kocsijába és elhajt. Én meg csak akkor jövök rá, hogy ő el fogja pofázni ezt az egész estét…

- Mekkora egy kis ribac!

- Az… de én meg egy seggfej vagyok…

- Mindketten azok vagyunk.

- Te miért?

- Elbaltáztam Emily-t…

- Mi ketten vagyunk a legnagyobb gyökerek! – jelent meg egy aprócska mosoly Harry arcán.

- Aha! Mi ketten vagyunk a világ legnagyobb kreténei… hagyunk elmenni ilyen jó csajokat.

- Ja… mondjuk az enyém még nincsen veszve.

- Szerencsére… na, kapd össze magad és akkor mond meg neki…

- Jó! – mondta Harry.

*Harry*

Összekapkodtam néhány cuccot és rohantam is Carter-hez. Még egy kicsit fájt a fejem. Az út közben gyakoroltam, hogy mégis mit fogok mondani… Mire összeállt a kép addigra oda értem. Emily nyitott ajtót, de ő már rohant is a pasijához. Máris van pasija? Niall még mindig bele van zúgva őt meg már más öleli át… szegény Nialler. Értem miért van annyira kibukva és miért adta fel ezt az egész Emily ügyet…

- Kérsz valamit? – kérdezte bájosan Carter.

- Nem… - mondtam. Csinált magának egy forró teát és leültünk a konyhába az ebédlőasztalokhoz. – Na, milyen az egyetemi élet?

- Nagyon jó! Csak sajnos sokat kell tanulni… nagyon bántam, hogy nem mentem el Niall bulijába. – mosolygott. Bárcsak én se mentem volna el.

- És a buliba mi volt? – érdeklődött. Olyan volt mintha tudná, hogy megcsaltam és direkt faggat, hogy elmondjam neki. De biztos, hogy nem tudja…

- Semmi… különös. – füllentettem. – Ittunk, ettünk, buliztunk hajnalig. – mosolyogtam. Mély lélegzettet vettem. – Mondanom kell valamit…

- Igen? – kérdezte és bele kortyintott a teába. Nem! Nem bírom neki elmondani. Már így is mindjárt sírni fogok. Nem tudom neki elmondani. Nem akarom őt elveszteni. Hihetetlen hogy elbaltáztam ezt… nélküle az életem egy nagy üres lyuk lenne. Nem bírnám ki azt, hogy nem hívhatom fel. Nem hallhatnám a hangját… nem csókolhatnám, nem ölelhetném. Nem tudnám elviselni azt az ürességet, amit ő, hagyna maga után… egyszerűen képtelen vagyok kimondani. Inkább bízok benne, hogy a csaj nem fogja ma estik elmondani a médiának. Holnap felhívom, hogy bármit megteszek azért, hogy ne hozza nyilvánosságra.

- Na, mi az? – legyintette el a kezét a szemem előtt.

- Csak annyi hogy holnap után van időpont megcsinálni a tetkódat, amit adtam neked még szülinapodra. Most hogy nem kell majd a naptól félteni… nem lesz vele sok gond. – füllentettem. Nagyon zavarban voltam.

- Ó! Ez remek! – mosolygott. Én is magamra erőltettem egy mosolyt.

- Öhm… mennem kell. Tudod, megyünk dolgozni.

- Értem. Menjetek csak. – mondta. Kikísért és én megcsókoltam. Lehet, hogy ha fogom tudni utoljára megcsókolni. Nem akartam, hogy a csókunknak vége egyen… örökké így akartam maradni. A derekát fogni és lágyan csókolni, míg ő a nyakamba karolva átölel. Érezni édeskés illatát. Szenvedélyes csókunk hosszú volt és tüzes. A nyakamról lassan levitte a mellkasomhoz a kezét. Megszorította az ingemet.

- Mennem kell. – váltak el ajkaink. Nagyon nehezen hagytam ott. – Tényleg sietnem kell. – mondtam. Ő az ingemet elengedte majd belenézett barna szemeimbe. Megéreztem a puha kezeit a sajátomon.

- Szeretlek! – suttogta és egy lágy puszit nyomott forró ajkaimra.

- Én is szeretlek. – suttogtam és elengedtem a mancsát. – Szia! – intettem és ott hagytam. Rohantam Niall-hoz. Az ajtóban várt, mint egy jól nevelt kiskutya.

- Na hogy ment? – kérdezte szinte ugrándozva. Levettem a kabátom és a cipőmet és lehuppantam a kanapéra. Ő minden lépésemet figyelte és kérdezgetett.

- Nem mondtam meg neki…

- Mi van? – kérdezte meglepve.

- Igen beszartam! Ezért inkább nem mondtam. Most felhívom a csajt, mert megadta a telefonszámát és megbeszélem vele ezt az egész ügyet.

- Mit beszélsz meg ezen? – háborodott fel.

- Azt hogy bármit megteszek, hogy ne adja oda senkinek…

- És ha azt akarja, hogy megint lefeküdjetek?

- Akkor… - mondtam és egy pillanatra megálltam. Fogalmam sem volt róla hogy akkor mit csinálok. – Olyat nem fog.

- Harry… még nem késő elmondani Carter-nek.

- Nem fogom neki elmondani! – kaptam fel a vizet. – Nem merem, éreted? Igen egy betoji nyuszi vagyok!

- Hát az vagy…

- Ezzel nem segítesz! – szóltam rá. Nem néztem fel, mert a számát kerestem a csajnak.

- Nem is akartam… na, akkor hívd.

- Jó! Már tárcsázom. – felettem és megnyomtam a zöld hívógombot. Egy mély férfihang szólt bele a készülékbe.

- Jó napot!  - köszöntem bele a készülékbe. – Lenne szíves adni Alice-t?

- Kit? Nem ismerek Alice nevű lányt…

- Komolyan? – kérdeztem.

- Igen… szerintem rossz számot hívott.

- Igen lehet. Visszhall.

- Viszonthallásra. – mondta megint a férfi és leraktam.

- Mi van? – nézett rám Niall.

- Az van, hogy egy férfi vette fel.

- Akkor próbáld meg később… de akkor rejtett számmal. Lehet, hogy látta, hogy te hívtad azt odaadta a telefont az apjának vagy valakinek, aki ott volt tőle nem messze.

- Lehet. – suttogtam lehangoltan. A telefont fürkésztem és azon gondolkoztam, hogy tuti becsapott… Vártunk pár órát és felhívtam megint csak most rejtet számon.  Akkor is ugyanaz az öregúr vette fel.

- Szóval ezt megszívtad…

- Eléggé… - mondtam és megharaptam az ajkamat.

- Harry…

- NEM! – vágtam bele a szavába. – Ne fogom elmondani neki! Érted? Soha a büdös életbe nem fogom neki magamtól elmondani. – mondtam elég hangosan. -  És nem, nem lenne egyszerűbb minden. És tudod miért nem? Azért mert akkor 100% hogy ott hagy! Azonnal. És így legalább pár napig még mellette lehetek. – mondtam a végére szinte suttogva.

- Értelek… - mondta Niall. Reméltem, hogy rájött miért nem akarok vele szakítani…

Ismét nála aludtam. Reggel nagyon félve néztünk meg a neten hogy van-e valamilyen hír.