Negyvenedik fejezet

Hello

sajnálom hogy nem volt új rész de félév és nagyon sokból kellett javítanom-.-"

szerencsére mindből megkaptam a jobbat:D holnapra még kell tanulnom

 de a pihizek és gondoltam akkor már hozok részt;)
nem túl hosszú ezért bocsi is...
jó olvasást:D komenteljeket^^ és remélem hogy jól lesz a félévitek

és aki felvételezik  annak sok sikert:D

(én nagyon izgulok)

XoXo: Leah Hewitt:D

Egymás nélkül...

*Niall*

A telefonom csörgésére keltem fel. Még mindig a kocsiban ültem és vártam, hogy túlessünk Emily-vel a beszélgetésen... Mire fel tudtam volna venni a készüléket letette az illető. Liam hívott. Gondolom azért keresett, hogy kíváncsiskodjon...  Megrémülve láttam, hogy elaludtam.  A francba is hogy hajnalok hajnalán keljen ide kijönni… Nagyon sóhajtottam, erőt leheltem magamba, kiszálltam a kocsiból és elindultam. Kicsit kellett gyalogolni, mert csak itt volt hely.   Röhögést hallottam így automatikusan a fejemre kaptam a kapucnimat és úgy ballagtam tovább. Megláttam Emily-t. Sírt. Egy pillanatra megtorpantam. Meglepett, hogy még itt volt. A szívem majd kiesett a helyéről annyira izgultam. Megint léptem egyet majd nagyon lassan oda menetem hozzá. Hallottam mit hallgat. Azt a dalt, amit neki írtam. Valahogy felkerült Youtub-ra és nagyon sokan megnézték. És sokaknak tetszett is… Most még nagyobb bűntudatom volt, mint ezelőtt. Nem tudtam mit szólni. Nagyon hangosan sírt szegény. Leültem mellé a padra. Ő rám sem hederített. Csak ott ült a lábai fent a padon és sírt. Nekem is sírhatnékom támadt. Gyorsan felálltam a padról erőt vettem magamon és hozzá szóltam:

- Szia...

Felpillantott és egy kis mosoly jelent meg az arcán.

- Hello. - felelte már sokkal vidámabban. - Akkor beszéljük meg.

- Jó. - mondtam. Nem ültem le. Hamar le akartam tudni a dumálás és menni haza. Kicsit meg is lepődött.

- Figyelj... Sajnálom... neked van igazad abban, amit ma beszéltünk. De te elolvastad az üzenetet. És én nem is titkolóztam előtted. – bizonygatta és közben ő is felállt.

- Tudom... de akkor is. Hamarabb megtetetd a csókot, mint én Demivel mégis akkora hisztit kicsaptál miatta... Mintha te sohase tettél volna ilyet... És nem én olvastam hanem Lou… feltörte a facebook-om hogy bejelöljön rajongókat… és persze hogy elolvasta az üzeneteimet is. De ő hülye meg nem szólt…

- Niall ne haragudj, igazad van abban amit először mondtál! - felelte és ismét sírni kezdett. Istenem, miért sír? Miért? Így csak megnehezítette a dolgomat. Nagyot sóhajtottam. A szívem hevesen dobogott és ideges voltam. Ki kell mondanom azt a két szót. Csak két apró szavacska…

- Szakítanunk kellene.

- Mi? - kérdezte ledöbbenten. Kicsit megkönnyebbültem, de hamar visszajött az-az ideges érzés. El akartam futni jó messzire innen és soha többé nem látni. Tudom, hogy hiányozna, és hogy szenvednék miatta, de így is fogok. A földet kezdte kémlelni és egy könnycsepp végig folyt az arcán.

- Igen... Szakítani. Tudod, mi nem illünk egymás világába.

- Ne gyere nekem ezzel a sablonos dumával!

- Ez az igazság... neked egy átlagos fiú kell, aki normális életet él. És nekem meg egy olyan lány aki... az én világomban él. Aki híres… vagy legalábbis elégé befolyásos ember… így jobb lesz mind kettőnknek.

- Szóval én nem vagyok elég menő neked?  Sajnálom, hogy nem vagyok egy elkényeztetett picsa… te is onnan jöttél ahonnan én, úgyhogy ne dumálj!

- Igen… de az elmúlt. És ha akkor találkoztunk volna, nem lenne baj, de így… sajnálom… - feleltem. Próbáltam úgy tenni mintha leszarnám már őt. Próbálkoztam úgy csinálni mintha már nem szeretném de… ez olyan nehéz… haragszom még rá, de akkor is szeretem. Nem tudom mit kéne tennem. Már kimondtam, hogy szakítsunk. Most vonjam vissza? Nem, nem leszek ilyen gyökér. Gyorsan lerendezem, azt megyek is. Majd csak elfelejtem… egy hónap és már csak egy szép emlék lesz… remélem. Hamar menni fog, hiszen tapadnak rám a csajok… Csak találok majd valaki olyat, mint Ő.  Nagyot nyeltem majd hátat fordítottam neki. Pár lépést mentem mikor megszólalt:

- Kaphatok még egy utolsó ölelést?

A számba haraptam. Ez a csaj tuti kínozni akar… nekem is nehéz ez! Miért nem látja? Mindjárt nekem is megszakad a szívem… miért nem enged csak úgy el? De ha neki ettől jobb lesz…

- Persze… - fordultam vissza.  Megöleltem. A nyakába temettem arcomat. Magamba szívtam finom illatát és szorosan átöleltem. Nem akartam elengedni de… ezt most egyelőre nem tudom neki megbocsájtani. Majd egyszer elfelejtjük, hogy mi történt és akkor majd újra kezdjük.  A következő életünkbe… Elengedtem. Bármennyire is nehéz volt… megtettem. Rögtön megfordultam, hogy ne lássam arcát és mentem is. Nem akartam tudni mennyire sír. Egy ideig sétáltam, de mikor már úgy gondoltam nem lát futni kezdtem. Jó lesett futni. Ahogyan éreztem, hogy fáradok. Valamiért kellemes volt.  Milyen furcsa is vagyok… A kocsiig rohantam, amikor megérkeztem bevetődtem a hátsó ülésekre és fülembe dugtam a fülhallgatót. Hallgattam én is azt a dalt amit neki írtam…   Hirtelen bekönnyeztem. Egy jó nagy kövér könnycsepp folyt végig az arcomon. AZ emlékeim pedig forogtak le előttem, mint egy kisfilm. Minden eszembe jutott. Mikor először megláttam.  A pillangók rögtön felreppentek a hasamban. A térdem remegett és izzadt a tenyerem… úgy éreztem, hogy soha de soha nem fogok még egyszer úgy érezni, mint akkor. Egyre több könnycseppfolyt le az arcomon. ÉS csak Emily járt a fejembe. Vajon most mi csinálhat, megy haza? Vagy sétál még, hogy kiszelőztesse a fejét?  Az ajkaimba haraptam. Lehunytam a szememet és ismét a filmkockákat néztem. Annyira gyönyörű romantikus film volt… de minden romantikus film tragédiával végződik… sajnos. EZ a sorsa az olyan filmeknek. Miközben a vele töltött időre emlékeztem vissza lassan lehunytam a szememet és elaludtam.

*Emily*

Itt hagyott… komolyan elment. És nem maradt semmim, ami rá emlékezett.  Csak a saját emlékeim, de azok elfakulnak egy idő után. Elfelejtjük őket.. . csak álltam ott és nem tudtam i csináljak. Csendben szenvedtem. Most nem volt kedvem kiabálni, se dühöngeni. Most ennél nagyobb volt a fájdalmam.  Olyan erős volt, hogy semmihez nem volt erőm. Lerogytam a padra és elfeküdtem. Ott könnyeztem. Záporoztak lefelé a köre. Csendet akartam és ez most itt megvolt. Jól esett, hogy nincsen itt senki. Nem akartam, hogy vigasztaljanak, csak hagyjanak békén. Egyedül. Ha már a sors elintézte nekem, akkor legyen boldog. Lehunytam a szemem.  Gondolkoztam. Azon elmélkedtem, hogy miért? Miért hagytam Jack-nek a csókot… és rájöttem miért. mert akkor is egyedül voltam. Niall dolgozott pont Demi-vel… Carter tanult és nem akartam zavarni anyáéknak meg van nélkülem is bajuk… ő volt akkor éppen az egyetlen úgymond barátom… de őt is elvesztettem… mindenkit elvesztek előbb utóbb. Nekem az a sorsom hogy egyedül haljak meg… még macskám sem lesz. Az is elszökne.  Nincsen miért szeretni engem. Hiszen Niall-t is megcsaltam. Liam-nak nem tudtam összehozni Alexát.  Miért kellet elütnie Harry-nek Cartert? Most minden sokkal jobb lenne. Akkor nem ismerkedek meg Niall-al nem zúgtam volna bele és akkor most nem szenvednék, hanem boldog lennék Jack-el. Az lenne a legjobb. Nem lett volna semmi galiba. Niall-nak igaza van. Nekem egy átlagos srác kell nem pedig egy sztár… Lassan elbóbiskoltam a szabd ég alatt. Reggel a napfényre keltem. Reggel 5-kor. Még nem voltak az utcán szerencsére így haza tudtam slisszolni úgy hogy ne bámultak volna meg. Mire hazaértem csendes volt a ház. Felbaktattam a lépcsőn, és úgy ahogyan voltam rögtön be az ágyba és sírtam. Szerencsére Carter nem kelt fel. Nem akartam, hogy vigasztaljon. Nem akartam most senkit se magam mellé. Vagy akinek meg örültem volna ő most szakított velem. Olyan szörnyű ezt kimondani. 10-ig aludtam. Aztán Áronra keltem fel. Az ágyam mellet ült. Ott volt még Carter is.