Negyvenhatodik fejezet

Sziasztok^^

El sem hiszem hogy mennyi komi jött össze:O

Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm szépen ezeket.

Annyira jól esett<3 Örülök hogy ennyire tetszik^^

Oldalt szavazatok hogy melyik embert szeretnének bele a blogba többször hajrááá:D

jó olvasást és megint kérek jó sok KOMMENTET:D

by: Leah Hewitt

A közös lakás

Felültem az ágyamon és Harry buja arcát pillantottam meg.

- Pálinkás jó regültet kívánok! – nevetett. – Na, kelj fel!

- Még is minek? – kérdeztem nyűgösen.

- Megyünk házat nézni!

- Mi?

- Ne legyél már sűt!  Tudod! Kell ház neked és Carternek belvárosban!  Ezért elmegyünk és veszünk egyet.

- Muszáj?

- Kapd össze magad! Hopp ki! Gyerünk!

- És Carter?

- Kint játszik az öcséddel.

- Zsír! – mondtam. Ekkor Harry lerántotta rólam a takarót és üvöltött egy nagyot:

- KELJ FEL!

- Jól van nyugi! – kiabáltam vissza. Kikászálódtam az ágyból és kimentem a fürdőbe. Megmostam az arcomat, fogat mostam stb. Kimentem a nappaliba. Harry és Carter az öcsémmel játszanak. Olyanok voltak, mint egy család. Megzabáltam őket.  Sajnos meg kellett zavarnom ezt a cukiságot ugyanis átmentem a helységen a szobámba. Felöltöztem feltűztem a hajamat és mentem is vissza hozzájuk.

- Na, mehetünk! – mosolyogtam.

- Szia Mat! – integetett Carter és Mat visszaintegetet neki.

- Anya, elmentem! – kiabáltam hátha meghalja.

- Jó! – hallottam a padlásról. Kimentünk az utcára beültünk Harry furgonjába és elindultunk. Én a hátsó ülésen ültem középe, míg Carter az anyós ülésen, Harry pedig a volán mögé helyezte fenséges fenekét.

- Na! Először ezt nézzük meg! Felolvasom. – kezdte el Carter. – 80m² –es alapterületű lakás eladó. Újonnan lett felújítva. – mormolta és olvasta tovább. Kiszűrte a fontosabb adatokat és csak azt olvasta fel. – 2 hálószoba, egy mosdó, nappali, konyhában beépített munkapult gáztűzhellyel. Kocsi beálló van hozzá. És még egy kis erkély is van.

- Mennyibe kerül?

- 57000 font.

- Tessék? Nekem annyim nincsen. Még a felét sem bírnám kifizetni!

- Ki mondta, hogy ti fizetitek? – kérdezte Harry.

- Mért? Akkor ki?

- Hát én! – kiáltotta el magát vidáman Harold.

- Mi? Nem… ez túl sok pénz. – tiltakoztam.

- A szülinapodra úgyis egy összehajtogatott papírdarabot kaptál… ennyi belefér.

- Harry… ez tényleg nagyon sok.

- Nekem? Ugyan már.

- Ne vágj fel a vagyonoddal ember! – mondta Carter és a szemeit picit összehúzta.

- Mert akkor mi lesz édes? – kérdezte Harry szemöldökét felhúzva.  Piros lett így megállt Hazza. Oda hajolt Carter-hez. – Na, szóval mi is lesz? – kérdezte meg ismét perverz mosollyal az arcán. Carter is közel hajolt hozzá.

- Majd este megtudod!- mosolyodott el Carter is és egy érzéki csókot adtak egymásnak. Csók csatába kezdtek.

- Khm! Zöld… - zavartam meg őket. Harry visszatért az út bámulásához Carter pedig rám pillantott Meg tudod volna ölni a tekintetével. Én elvigyorodtam. Egy kicsit még röhögcséltünk aztán megtaláltuk az épületet ahol a lakás volt. A Temze partján volt. 1900-as évek elején építheték. Kívülről legalábbis olyan volt. 6 emelet es volt a ház, de sajnos nem volt benne lift ezért gyalogolhatunk fel. Hála istenek mi az 5.-en laktunk, de odáig is elég volt felcammogni.  A lakásajtó előtt egy idős férfi ült egy kis padon. Egy svájci sapkát viselt. Harry Potter feelingű szemüveg volt rajta. A nyakában egy zöld sál lógott, remekül illet a barna kabáthoz. Kezében egy szivar füstölgött. Szájához emelte el beleszívott egy férfiasat. Kifújta a füstöt és felénk pillantott.

Elmosolyodott. Mire odaértünk már felállt.

- Jó napot! – köszönt. – Mr. Peterson – nyújtotta a kezét Harry felé. Harry kezet rázott vele.

- Harry Styles. – mondta komolyan. Meglepődtem rajta, hogy ilyen érett is tud lenni.

- És önök? - nézett ránk Mr. Peterson tág szemekkel.

- Emily Cook. – mondtam. Az úr kézen csókolt mire kicsi pír jelent meg az arcomon. Még soha senki nem csókolta meg a kézfejemet.

- Carter Geneviéve Averay. – mosolygott a barátnőm.

- Gyönyörű név! – vágta rá a férfi. Értette a dolgát. – Akkor jöjjenek! Megmutatom a lakást. – mosolygott. Kinyitotta a kégli ajtaját és rögtön elámultunk. Nagyon szép lakás volt. Gyönyörűen kifestet falak. Az ablakok újak voltak.

- Wow! – mondtuk egyszerre Carter-rel.

- Jöjjenek beljebb! Ez nem minden! – mosolygott Mr. Peterson. A konyha is csodás volt. A nappali és elképesztően szép. Onnan nyílt az erkély. Nagyon szűkös volt, de ez tette bájossá. Fekete korlát akadályozta meg, hogy leessünk a mélybe.  A fürdőszobába érve meglepődtünk.  Az nem volt felújítva.

- Sajnos ezt a helységet már nem tudták felújítani az előző lakók pénz hiánya miatt, de szerintem nem olyan vészes hogy fel kelljen újítani. – motyogott az úr.

- Szerintem sem kell! – mondta Harry. Körbe nézett, mindent átvizsgált alaposan. Én nem Carter barátjának néztem volna. De még a bátyának se. Sokkal inkább az apjának. 

- Eldöntötték? Megveszik?

- Igen! – vágta rá Carter.

- Szerintem nézzünk még kicsit széjjel… nem kéne rögtön az első házat megvenni.

- Hamar döntsenek, mert nagyon sok az érdeklődő. Ma maguk csak 3.-ak. És még sokan jelezték, hogy ma jönnének.

- Elnézést! – mosolygott Carter és elkezdett kifelé húzni a folyósóra.

- Mi van? – kérdeztem.

- Ezt a lakást meg kell vennünk! Ilyet akartunk mindig is! Gyönyörű az egész ház! Ezt… nem szabad itt hagyni.

- De akkor is… ez nekünk túl drága!

- Harry fizet!

- Pont ezért drága! Ő a barátom… nem fogadhatok el tőle ennyi pénzt! Még kölcsönbe se.

- Tudod, mennyi pénze van? Bármit megvehet!

- Neked könnyű, hiszen a pasid! De nekem csak egy barát.

- És a barátok segítenek egymásnak.

- De én ezt nem tudom viszonozni!

- Feltétel nélkül segítenek egymásnak…

Nagyot sóhajtottam.  Megforgattam a szemeimet.

- Nem is tudom…

- Gyerünk! Ha most már haza megyünk még elmehetünk a strandra. – énekelte az utolsó szót. Az alsó ajkamba haraptam.

- Kérjünk egy árajánlatot jó? – kérdeztem.

- Á! Ez egy igent jelent? – sikított.

- Talán…

- Szóval igen! – vigyorgott. – Van egy közös lakásunk!  Ez annyira jó! – mondta.

- Még nincsen… még nem vette meg Harry! – nyomtam meg az utolsó szót.

- Nyugi! Ne ezen akadj fent!

Bementünk a lakásba.  Mr.Peterson ránk mosolygott.

- Na, sikerült tárgyalniuk?

- Igen! – mondta Carter. Teljesen be volt zsongva. Mr. Peterson elvigyorodott és még jobban előjöttek ráncai.  Eléggé idős lehetett már.

- Remek. Akkor már csak pár papírt kell kitölteni. – nevettet olyan igazi nagypapásan.  Elővett a akta táskájából néhány iratot és oda dugta az orrunk alá. Harry kikapta a kezemből és elkezdte tanulmányozni. Carter idegesen kitépte a kezéből.

- Nem is érted mi van benne! Ne tegyél úgy mintha valami nagyon okos ember lennél.

- Kuss! – mondta sértődötten Hazza. Mr. Peterson és én is elkezdtünk kuncogni ezen a kis vitán. Mindketten aláírtuk a szerződést és a többi papírt. Harry kifizette a lakást és az öreg úr odaadta a kulcsot.  Gyönyörű kulcs volt.

- Mától ez az önök lakása! – vigyorgott.

- Köszönjük. – mosolyogtunk vissza.

- A pótkulcs még észül. Hova küldjem el? Vagy már holnap beköltöznek?

- Nem dehogy. Rakja be a postaládába. Ott jó helye lesz.

- Jaj! Jó hogy mondta. Itt a postaláda kulcsa is. – nyújtott át.

- Remek! – mondta. AZ öregember az órájára pillantott.

- Na, én sietek is. Ma jön haza az unokám Hollandiából.  Én megyek érte a reptérre. – mosolyogott. Nagyon kedves kis bácsika volt.  – Jajj, sajnálom, biztos nem érdekli ez önöket.

- Nem dehogy! – felette Carter.

- Viszlát! – köszönt el Mr.Peterson és kiment az ajtón. Mi is nem sokkal utána haza mentünk. Haza felé Párizsban elköltött időről mutattak képeket. Megevett az irigység...

Carter és Harry:

Nagyon féltékeny voltam. Én s ki akartam menni oda. 

 Mikor bementem az ajtón nagyon meglepődtem a látványon, ami fogadott.  Dobozok halmaza volt mindenhol.

- Mi csináltok? – kérdeztem.

- Ami nem kell, azt kidobjuk, ami meg kell, azt elvisszük Amerikába. – mosolygott öcsi.

 - Majd köszönj el az összes barátodtól öcsi! – mosolyogtam és átöleltem.

- Akkor hozd el majd Niall-t. – kért meg. - Tőle is el akarok köszöni.

- Nem fogsz vele tudni már találkozni többet… - mondtam szomorúan.

- Miért? – kérdezte.

- Tudod… elment. És nem jön vissza.

- Meghalt? – lábadt könnybe a szeme.

- Nem! De hogy is… csak kicsit összekaptunk. És ezért elment.

- Kérj tőle bocsánatot!

- Az sajnos nem segít.

- De! Én is összevesztem Erikkel és utána bocsánatot kértem és utána bocsánatot kértem és utána megint jóba lettünk!

- Egy bocsánatkérés ezt nem oldja meg…

- De! Ha szívből mondod, akkor biztos megbocsájt.

- Nem, sajnos nem.

- De ha mégis találkozol, vele mond meg neki, hogy hiányozni fog! – mondta kis ovis hangon. Kis naiv… Olyan jó neki. Elég annyi az ő korában hogy bocsi és utána minden rendbe jön.  A felnőtt élet miért nem ilyen egyszerű?

Átölelt és ment segíteni anyának még egy kicsit. Bementem a szobámba. Az órára pillantottam, meglepődve észleltem, hogy még csak délután 3 óra van. Ledőltem az ágyamra. Behunytam a szememet és szép lassan elaludtam. A telefonom csörgésére keltem fel.