Negyvenharmadik fejezet

Sziasztok! 
Bocsi hogy ilyen rövid a rész de nincsen nagyon időm írni... 
örülök hogy most tudtam... szóval bocsi ha esetleg rövid és hogy ebben nagyon gyorsan vittem a szálat...:/
na de jó olvasást és KOMIZZATOK!pls^^

by: Leah Hewitt

Ez túl sok

- Mi? – kérdeztem.

- Kicsim, ne akadj ki! – nyugtatott anya.

- Ezen hogy nem lehet kiakadni? Mégis mikor döntöttetek így?

- Tudod nyár elején jutottunk erre.

- Tessék? Miért nem mondtátok el?

- Mert… nem akartunk téged stresszezni ezzel is, elég volt az egyetem.

- Most rosszabb… Egyáltalán hova költöztök?

- Kicsim, te is jössz velünk!

- Nem! – kiabáltam.

- Ne kiabálj Emily! – szólt rám apa.

- Ne kiabáljak? Neked se esne, jól ha ezt eltitkolnánk előled és utána még elvárnám, hogy fogad úgy mintha ez lenne a világ legjobb dolga. De még mindig nem válaszoltatok, hogy hova megyünk…

- New Yorkba.

- És mégis miért?

- Ezt se mondtuk még el…

- Remek! – forgattam szemeimet.

- A nagyi tudod, nagyon súlyos állapotban van. Oda kell mennünk őt ellátni.

- Mi? – döbbentem meg. - Sajnálom, de nem megyek el.

- Miért? Hiszen az egyetemre nem vettek fel!

- És? Attól még nem fogom itt hagyni Cartert se Josh-t, se Greget!

- Ki az a Josh?

- A pasim! – feleltem idegesen.

- Ó, és mióta? Miért nem mondtatd el? – kérdezte apa.

- Azért mert ma jöttünk össze! De akkor sem fogok elmenni. Itt maradok ebben a házban Greg-gel!

- A házat kiadjuk. – mondta anya fagyosan. Úgy érezem mintha a hasba vágtak volna…

- Mi? Miért nem maradhatunk itt?

- Mert Greg már vett egy lakást a belvárosban és egyedül nem tudnád magad fent tartani!

- Remek… - nyeltem egy nagyot és próbáltam vissza fojtani a könnyeimet. Felálltam és bementem a szobámba. Eléggé kivoltam. Bámultam a plafont és gondolkoztam. Lehet, hogy mégis csak velük kéne menni? Akkor biztos elfelejteném Niall-t… De nem akarom itt hagyni Cartert. Annyira hiányozna. Meg már megbeszéltük, hogy együtt fogunk lakni. Nagyot sóhajtottam.  Úgy éreztem, hogy sétálnom kell.  

Ezért ki is mentem a levegőre. Több órát sétáltam mikor jött valami furcsa érzés hogy nekem el kell mennem Niall háza felé. Csendes volt a ház, sehol senki. Olyan volt mintha nem lenni senki otthon. Kicsit szomorú voltam. Valamiért reméltem, hogy találkozunk, de semmi nem történt. Csalódottan haza mentem, de sajnálattal tapasztaltam, hogy nem volt otthon senki. Kulcsom sem volt ezért elmentem a parkba.  Egy padon ültem és bámultam ki a fejemből. Annyira elegem volt mindenből. Legszívesebben leugrottam volna egy épületről.  Akkor minden jobb lenne. Vagy legalábbis jobb lenne, mint itt ebben az undorító, igazságtalan, hazudozós világban… Talán ott jobb lenne.

- Nem! – mondtam magamnak. – Hess, menj ki gonosz gondolat a fejemből! – szóltam magamhoz.  Felpattantam a helyemről és futni kezdtem. A sötét nyirkos utcán topogtam a lábaim. A lenge felső hullámzott a hasamnál és a farmerem minden egyes lépésemnél megfeszült a combomon.  A könnycseppjeim lassan folytak le az arcomon. Miért pont velem történik ez meg? Vagy csak én fújom fel ennyire ezt az egész dolgot.  Megtorpantam és bámultam magam elé.  Egy járdán bámultam magam elé és az emberek kikerültek bár volt néhány bunkó aki belém jött, de ez nem igazán érdekelt, hogy szitkozódnak. Ott kővé dermedtem és ezen tűnődtem, hogy mit tegyek. Semmi értelmesre nem jutottam csak arra, hogy elmegyek Carter-hez. Elindultam és lassan a házukig ballagtam. Feltrappoltam a ház előtti lépcsőn és becsöngetem a házba. Senki sem nyitott ajtót...

- Carter! – kiabáltam. Nagy rohanást hallottam és nevetést majd megjelent Harry.

- Mizu? – kérdezte és megdobta göndör fürtjeit.

- Carter? – kérdeztem szomorúan.

- Harry, ki az? – kiabált le az emeletről valószínűleg Carter.

- Emily az! Téged keres édes! – ordított vissza. Harry behívott és leültem a nappaliban. Carter lejött a lépcsőn és mosolyogva bejött a szobába. Amikor rám nézett lefagyott az arcáról a mosoly.

- Mi történt? – kérdezte. Leült és én rögtön felvázoltam neki mindent. Carter is sírt én is sírtam Harry pedig mindkettőnket átölelt és vígasztalt minket.  Kb. egy órát ott voltam. Nem volt kedvem haza menni ezért még egyszer elmentem sétálni. A Starbucksba mentem. Egy kávét ittam mikor megcsendült a telefonom. Sarah hívott. Felvettem.

- Szia! – köszönt bele a megszokott aranyosságával.

- Hello! – köszöntem vissza.

- Figyelj anyádék felhívtak, hogy beszéljek, veled erről az egész elköltöztök dologról. Nem lenne kedved átjönni hozzánk és akkor egész este dumálhatnánk.

- Rendben… akkor a következő busszal megyek… de előtte haza megyek a cuccomért.

- Nem kell! Majd kapsz tőlem. Gyere gyorsan. – nevetett bele a telefonba.

- Szia. – köszöntem el.

- Puszi, szia! – köszönt el ő is. Elindultam Sarah-hoz. Lassan óvatos léptekkel haladtam. Felnéztem a cipőmről és Niall-t pillantottam meg. Felém haladt, de nem nézett felém. A szívem hevesen dobogott. Ledermedtem… nem tudtam mozdulni.  Kitágult szemekkel figyeltem mit csinál. 

 A kezében volt egy szatyor. Néha-néha megnézett egy két kirakatot, de rögtön ment is tovább. El akartam rohanni messzire, de nem mozdult a lábam. Hevesen vettem a levegőt. Niall felém nézett. Észrevett, ő is megtorpant, de rögtön ment is tovább.  Egyre hevesebben vert a szívem. Mi lesz, ha elmegy mellettem? Mi fog történni? Ennek mekkora esélye van, hogy pont most és pont ilyenkor… Istenem segíts! Már majdnem itt volt mellettem, úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről és hirtelen minden elsötétül…