Nyolcvanharmadik fejezet

Hellótok:)

Ez az utolsó előtti rész:ss

Nekem borzasztóan furcsa, hogy itt tartunk. Hiszen, nem rég kezdtem csak el írni most meg már be van fejezve... durva.

Mindegy, még lesz egy rész. Addig is jó olvasást<3

Leah Hewitt

Másnap 10-ig aludtam, akkor is csak az kellett fel hogy valaki ráragadt a csengőnkre. Folyamatosan nyomkodta. Nagy nehezen kiszálltam az ágyamból mire abba hagyta. Ideges lettem, de ha már egyszer felkeltem nem feküdtem vissza aludni. Kiléptem az ajtón és csak Franket és Cartert láttam, ahogyan folyamatosan egymást ölelik és csókolgatják. Nem tudtam ezt mire vélni, ezért gyorsan becsuktam magam mögött az ajtó és maradtam a szobámba. 11-ig a neten lógtam. Gondoltam egy óráig csak nem üdvözlik egymást ezért kikukkantottam. Tényleg nem voltak ott. Lazán, egy száll bugyiban és egy feszes trikóban kimentem. Nem is gondolkodtam csak mentem. A konyha tök üres volt. Elkezdtem kutakodni. Az alsó fiókban találtam kenyérpirítót, gondoltam csinálok pirítóst. Lehajoltam érte.

- Bocsi, nem láttam, hogy itt vagy. – hallottam meg Frank hangját. Én villámsebességgel kiegyenesedtem és a pólómat húzogatni kezdtem a fenekemhez. Azonnal megfordultam és totál kipirulva néztem Franket ahogyan az arcát takarja. A francért is kell az ajtóval szemben lennie a szekrényeknek…

- Te ne haragudj. – motyogtam. Frank ekkor elvette a kezét majd sarkon fordult és elment. Én gyorsan elővettem a kenyérpirítót és csináltam magamnak egy finom vajas pirítóst.

Ebédelni utána nem tudtam, de nem nagyon zavart. Úgyis csak kecskekaja volt.

Közben kiderítettem, hogy ma hónapfordulójuk van. Eléggé meglepődtem, hogy tartják. Mi Niallal sosem tartottunk ilyet. Nem tudom miért. Sosem merült fel ez bennünk, hogy kéne ilyet tartani.

Már eléggé estefelé járt az idő. Gondolkoztam, hogy Niallt felhívom, hiszen tegnap sem hallottam róla semmit, de megelőzött. Mivel ott volt  kezemben a telefon azonnal fel tudtam venni.

- Szia! – köszöntem vidáman.

- Helló. – köszönt ő is, de valami baj volt vele. Hallatszott a hangján.

- Baj van?

- Beszélnünk kell… - szólt a telefonba komoran.

- Mi történt? – kérdeztem idegesen.

- Ezt neked kell elmondanod, szóval gyere. – förmed rám.

- Jól van, na, szia. – köszöntem el és rögtön lecsaptam a kagylót.  Jenifer elmondta neki. Ez nem kérdés… ekkor sírni kezdtem. Nem lehet, hogy megtudta...

Magamra parancsoltam, hogy ezt fejezzem be, lehet más miatt ingerült.

Nem vittem túlzásba az öltözködést. Azt kaptam magamra, ami a szekrényem legtetején volt. Egy sötétkék farmer, amerikai zászlós kötött pulóver (alá egy rövid és egy hosszú ujjú, hogy ne fázzak). Egy kék sál és egy barna bakancsot húztam még fel. Carter és Frank a szobájukban volt. Bekopogtam majd benyitottam. Az ágyon feküdtek és röhögtek.

- Elmentem Niallhoz.

- Rendben. – bólintott Carter. – Szia. – intett majd Frank is elköszönt. Én morogtam valamit aztán rohantam Niallhoz. Igazából túl akartam már esni ezen a beszélgetésen és nem is. Tudtam miről lesz szó, de közben reménykedtem, hogy nem tudta meg…

Busszal mentem, így elég sokat kellett utaznom, főleg mert nagyon forgalmas volt az út. Folyamatosan kattogott az agyam és többször is majdnem elsírtam magam.

Amint leszálltam a buszról lassú sétálásba kezdtem, húzni akartam ezt az egész dumálást. Bármennyire is próbálkoztam 15 perc múlva ott voltam… Nagy levegőt vettem és bementem a házába.

- Helló. – köszöntem. Niall a nappaliban járkál idegesen. – Na, mi az a nagyon sürgős dolog. – kérdeztem mintha nem tudnám, miről lenne szó.

- Kérlek, üljünk le. – mondta már nem annyira ingerülten, mint a telefonba, de azért lehetett hallani a hangján hogy valamiért morcos.  – Jenifer Zayn buliján mondott néhány érdekes dolgot, jobban mondva csak egyet. – fúrta bele a tekintetét az enyémbe. – Azt mondta, hogy még Tiff szülinapi buliján, lefeküdtél Jack-kel, ez igaz? – kérdezte meg egyre nagyobb szüneteket tartva a szavak közt.

A szívem összeszorult és szembe jutottak a dolgok, minden egyes másodperc, amit vele töltöttem.

- Válaszolj már! – mordult rám.

Mégis mit mondjak? Hogy nem? Nem bírok többet hazudni neki. A szemembe könny szökött.

- Annyira sajnálom.

Nall összehúzta szemét. Először döbbenet ült ki az arcára majd mérhetetlen haragfutott végig rajta. Nem telt bele sok idő és csalódott lett.

- Szóval igaz. – mondta ki végül vékony, szomorú hangon.

-  Én nem akartam, hogy az legyen. – folytattam sírva.

- Nem akartad? – röhögött fel kínosan. - Kétlem, hogy megerőszakolt volna, szóval csak ne mond ezt! Ezzel nem fogsz megoldani semmit! – mondta egyre dühösebben. Felállt a kanapéról majd én is.

- Niall…

- Ne, ne mondj, semmit csak menj el! Kérlek!

- Beszéljük meg!

- Nincs mit megbeszélni. Ha te egy olyannal akarsz lenni tessék! Itt a lehetőség, menj oda hozzá, járj vele, de engem felejts el!

- Mi? - torpantam meg. Kidob? Megint vége? Nem, ez nem lehet. Én nem bírom nélküle…

- Jól hallottad! Menj el! Szia. – köszönt el kíméletlenül. Közben mélyen a szemembe nézett. Lassan lehunytam könnyes szemem.

- Szeretlek. – mondtam ki.

- Szia. – nyomatékosította még jobban a köszönést.

- De Niall…

- Nem fogod fel? Nem akarlak látni!  - megfordultam majd elindultam. – Bárcsak soha ne találkoztunk volna… - mondta úgy, hogy még haljam, de ne tűnjön, úgy mintha nekem címezné. Nem tudtam mit mondani… földbe döngölt ez a kijelentése.

- Szia. – fordultam meg. Egészen a lakásunkig tartottam magam és nem sírtam, bármennyire is nehezemre esett. Viszont amikor beléptem az ajtón azonnal kitört belőlem a zokogás. Az ajtón lecsúszva bőgtem borzasztóan hangosan. Nem érdekelt semmi sem, az, se ha elrontom Frank és Carter ünneplését, az sem a szomszédok majd rám csöngetnek, hogy fejezzem be. Csak zokogtam és a fejemet hátra ütögetve az ajtónak kérdezgettem magamtól hogy „miért?”

- Mi történt? – jött ki Frank. Szerintem Carterre számított, nem rám. Nem válaszoltam csak sírtam. Egy szó nélkül odajött mellém, leguggolt és átkarolttá a vállamat és simogatni kezdte a hátam. Nem szólt semmit sem csak ott ült csendben és hallgatta a házban vízhangzó bőgésem. Egy 10 perc múlva Carter akart bejönni az ajtón, csakhogy tőlünk nem tudott. Frank nagy nehéz odébb támogatott majd az ajtón bejövő Carterre nézett. Nem értette mi van, csak bámult. Végül ő is követte Frank példáját és leült a másik felemre. Ugyanúgy, mint Frank ő is átkarolt. Így már hárman ültünk.

- Niall? – kérdezte. Én csak bólogattam. Ekkor leesett neki mi történt. – Sajnálom. – suttogta a fülembe. Igazából ez nem segített, de még jólesni sem esett jól. Csak zokogtam és zokogtam ameddig kicsit le nem nyugodtam. Azután itattak velem egy pohár hideg vizet, az arcom is lemosták majd Carter bejött velem a szobámba.  Velem szemben ült, nem szólt semmit. Tudtam, hogy arra vár, hogy elkezdjem én. Aztán 5 perc néma csend után elkezdtem. Kétszer is elkezdtem sírni, de hamarabb megnyugodtam. A végén csak szorosan átölelt.

- Nem lesz semmi gond. – csak ennyit mondott. Amikor megölet hirtelen elöntött a nyugalom, fogalmam sincs miért. Amikor az ölelésünk véget ért, egy szó nélkül kiment. Hátra feküdtem az ágyon és sírva fakadtam. Oldalra fordultam az ágyamon és akkor szembe kerültem a valósággal. Niall és Én vigyorogtunk a képeken. Még karácsonykor, szilveszterkor, néhány random képen… szörnyű érzés volt tudni, hogy ennyi volt, hirtelen csak így végleg annak a kis picsának köszönhetően. Ha nem ismerkedik meg Harryvel, akkor ez most nem lett volna.

Nem! Emily, nem hibáztathatsz mindig mást! Te vagy a hibás! Szembe kellett néznem a valósággal…

Egész este fent voltam. Forgolódtam, a képeket szedtem le a falamról és beragasztgattam abba az albumba, amit még régebben kaptam. Minden, amit eddig terveztünk roma dőlt MIATTAM. Talán ez volt a legrosszabb az egészben.

Természetesen Carter és Frank egy percig sem hagytak egyedül. Napokig folyamatosan mellettem voltak és támogattak. Elvittek kirándulni, szánkózni, Carter el akart rángatni fodrászhoz, de én ismét meg akartam hagyni a hajam hosszát. Sarah is segített. Minden este elsírtam neki ugyanazt, de türelmesen végig hallgatott. Sokszor ott volt nála Liam is ezért ő hallotta, de megkértem, hogy ezt Niallnak ne említse. Természetesen azt mondta, hogy egy szót sem fog mondani neki, de van egy olyan érzésem hogy néha-néha említett néhány dolgot. Ma is éppen beszélgettem vele amikor Carter kopogott.

- Igen. – szóltam ki. Ekkor Frank nyitott be.

- Öhm… Carter szólt, hogy megyünk el lassan…

- Oké. – bólintottam.

-  De te is jöhetnél velünk.

- Hova mentek?

- Csak a városba ki, de Carter nem akar egyedül hagyni. Nagyon félt… - mosolyodott el halványan.

- Mennyi időm van elkészülni?

- Megvárunk, ha jössz. – vágta rá.

- Oké, akkor sietek. – mondtam. Frank bizonytalanul biccentett aztán kiment. Gyorsan magamra kaptam valami meleg cuccot aztán mentünk is.  Nem volt túl sok kedvem menni, de jobb, mint bent poshadni. Amúgy egész jó volt velük. Elmentünk a London Eyes-hoz és alatta sétálgattunk. Szerencsére nem voltam gyertyatartó, mint gondoltam. Sokat voltak velem és rá kellett jöjjek, Frank jó fej és kedves. Bármennyire is próbáltam utálni nem tudtam. Jól esett, hogy ott volt velünk és ő is tartotta bennem a lelket. Felvázolta, hogy ezt egy fiú, hogy láthatja és totál igaza volt.  

 Este egyedül mentem haza, ma Carter ott aludt Frankéknél. Sajnáltam már előre, hiszen tuti, hogy ma is meg akarják majd téríteni szegényt…

*Két hét múlva*

Lassan február felé járt már az idő, de ugyanolyan nagy havazások és hófúvások voltak. Kemény volt a tél.

Egyre jobban túl voltam Niallon. Nem sírtam már miatta, nem volt semmi. A bulvár lapok is kihozták a hírt, de szerencsére ismeretlen okból szakítottunk. Remélem ez így is marad. Nem akarom, hogy megtudják a rajongók hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy csalódnának bennem…

Épp munkát kerestem valahol jó messze Niallék munkahelyétől. Eddig mindig arra keresgéltem, hogy sokszor össze tudjunk futni, de így felesleges és fájdalmas lenne.

 Még nagyon hideg volt, ezért rettenetesen fáztam is ráadásul a cipőm teljesen átázott és a nadrágom szára is. Most már kicsi bántam, hogy a hóban sétálgattam, akkor még jó ötletnek tűnt. Eléggé ki fáradtan mentem (már hazafelé tartottam) mikor visítozó lányokat hallottam. Oda fordultam és nem hittem a szememnek. Niall és a srácok álltak ott. Egy nagy autóba szálltak be. Már mindenki bent volt, csak Niall állt kint. A kocsinál áll. Csak a feje látszott ki és mielőtt behuppant volna a járműbe körbe nézett és megpillantott. Mikor a szemedbe nézett, nagyot dobbant a szívem. Mindkettőnknek végig futott az agyán hogy most mi lesz, de ő csak ridegen elnézett mintha csak egy idegen lennék az utcáról, aki kicsit ismerős neki, de nem tudja honnan. Én viszont ott álltam elázva és végig néztem, ahogyan elhajtottak a járművel. A sok tini lány csak sikongat és boldogok, hogy találkozhattak vele, ha csak egy másodpercre is. Bárcsak én is egy rajongó lennék a sok közül, akinek nincsen Niallhoz nagyobb köze. Az jobb lenne. Akkor nem szenvednék, nem érezném úgy, hogy jobb lenne, ha nem is élnék. Mert a legnagyobb seb miatta van a szívemben. Átszeli az egészet és nem lehet meggyógyítani. Ez egy halálos seb…

Nem tehettem róla, de feltörtek az emlékek. Nem akartam az utcán a földre esni ezért inkább rögtön hazafelé igyekeztem még gyorsabban.  Mikor haza értem totál egyedül voltam. Sírtam, nagyon hangosan. Körülnéztem és mindenben ő jutott eszemben. Szörnyű volt, hogy újra fel lettek szakítva a sebeim… Rögtön elmentem lefürdeni. A víz tűz forró volt. Vörössé égetett, de nem érdekelt. Jól esett. Ott is még kicsorgott néha egy-egy könnycsepp, de jól tartottam magam. Végül eldöntöttem, hogy nem maradok itt Londonban. Akármennyire is nagyváros ez, bármikor összefuthatunk. És csomó minden így is rá emlékeztet… elköltözök anyáékhoz. Úgysem köt már ide semmi. Maximum a család többi tagja, akik itt laknak, de az unokatesómon kívül mindenki külföldön lakik…

Inkább ott fogok dolgozni. Lakásom úgyis lesz, emlékek nem fognak nagyon zaklatni, maximum a karácsonyi dolgok, de azok miatt nem aggódok. Öcsi majd eltereli a figyelmemet.

Másnap Carter estefelé haza jött. Nem tudtam hogyan kezdjek ennek neki, hiszen ez nekem is és neki is fontos.

- Beszélnünk kell. – kezdtem már rögtön. Még a kabátját se vette le.

- Úristen mi történt? – rémült meg.

- Semmi komoly. – nyugtattam meg. Leültünk a kanapéra egymással szembe és komolyan rá néztem.

- Ijesztő vagy, amikor ilyen komolyan viselkedsz. Ez ritkaság… - viccelődött.

Ezen muszáj volt elmosolyodnom, de hamar komoly lettem megint.

- Szóval, mióta Niallal már nem vagyunk együtt, szinte minden rá emlékeztet itt a városban és tegnap történt egy olyan incidens, ami eléggé kikészített. – mondtam. – A lényeg hogy… anyuékhoz költözök Amerikába.

Carter csak bambán nézett maga elé. Alig bírta ezt elhinni.

- Elmész? – szökött könny a szemeibe.

- Igen. – bólintottam és én is bekönnyeztem. Láttam, hogy sok minden akart volna mondani, marasztalt volna legszívesebben, és hisztizett volna, hogy nem hagyhatom itt, de e helyett csak ennyit mondott:

- Tudom, hogy ez neked a legjobb. – és átölelt. Ettől nagyon elkapott a sírás.  Ő is sírni kezdett és együtt sírtunk. Én igazából el is akartam menni és nem is.

- Annyira fogsz hiányozni. – sírt Carter.

- Nem meghalni megyek. – nevettem el magam sírás közben.

- Akkor is. Nem fogsz a hülye fejeddel nap, mint nap boldogítani.

- Én sem fogom látni a tiedét… meg hiányozni fog, hogy Frank itt ólálkodik majd. – nevettem el magam és eszembe jutott mikor rá nyitottam, vagy amikor nemrég egy száll bugyiban látott.

- Jaj, mesélte mi volt a konyhában. – nevetett fel. Én inkább elvörösödtem. Eléggé ciki volt.

- Akkor, nem gond? – kérdeztem meg.

- Miért lenne az? Tudom, hogy szar itt neked. Amúgy nincs esély rá, hogy még egyszer az legyen, mint előzőleg volt?

- Hogy újra összejöjjünk 5 hónap után? – kérdeztem mire bólintott. – Nincs. Nagyon megharagudott. Ez nem olyan szakítás volt, mint legutóbb. Az inkább szüneteltetés volt a kapcsoltunkban, mert nem voltunk biztosak egymásba. Ez rendes, igazi haragszomrád szakítás…

- Kár… mondjuk meg tudom érteni Niallt. Tudom, milyen mikor az csal, meg akit mindennél jobban szeretsz.

Lenéztem a szőnyegre…

- Nagyon szar érzés? – kérdezetem elhalt, furcsa hangon.

- Igen. Amit akkor éreztem nem hasonlítható semmihez… olyan szinten csalódtál egy szeretett emberedben, mint még soha. És nem tudja ezt az ember elfelejteni. Bármennyire is nem akarok, még haragszom rá.

- Szereted még?

- Nem. – válaszolt egyszerűen.  Kicsit elszomorodtam ettől, de hamar folytatta. – De ott van Frank, aki jobb Harrynél. Sokkal jobb. Vele nem félek, hogy félre lép vagy, hogy esetleg más jobban tetszik neki. Nála nem akarok megfelelni neki és másoknak.

- Akkor miért fogyózol?

- Magamnak nem tetszek… változtatni akartam az egész életemen miután Harryvel szakítottunk és ez tökéletes alkalom volt, hogy lefogjak.

Látta, hogy elszomorodtam. Nem akartam Niallnak fájdalmat okozni, nem akartam, hogy fájjon neki és csalódni kelljen bennem…

- De természetesen nem tudom, hogy Niall hogy érez, én így éreztem. –próbált feldobni, de nem igazán ment neki…

Aznap este még elmondtam anyáéknak az ötletemet és díjazták. Örültek, hogy oda megyek hozzájuk. Szerintem kicsit megnyugodtak, hogy egyetlen szem kislányuk nem fog egyedül és messze lakni tőlük. Alexa, Tiff és Carter csinált egy búcsút nekem (Bella már Japánban volt). Ott volt még Sarah, Liam, Zayn sőt, Carter meghívta Dylant, Nicole-t és Willt is. Irtó aranyosak voltak, hogy eljöttek. Alexa mellett Finn jött, de szerencsére Jack nem. Nem haragszom rá, mert én is ugyanolyan hibás vagyok, mint ő, de jobbnak láttam, hogy nem volt ott. Amúgy a buli fantasztikus volt. Csomót beszélgettünk, nosztalgiáztunk, viccelődtünk. Fantasztikus este volt. Csak Harryt, Louist és Bellát hiányoltam. Az utóbbi kettőt együtt érkezve. Sajnos ők szétmentek. Lou nagyon kiakadt Bellára. Szomorúnak tartottam, hogy így végezték ők is. A 4 biztosnak hitt párból egy tűnt elég tartósnak… Pont azok, akik fogadásból jöttek össze, vicces…

A reptérre Carter és Frank kísértek ki. Már be chackoltam és mentem volna, de előtte elkezdtem búcsúzkodni Cartertől. Frank egy padon ült, messze tőlünk és olvasott egy vékonyka könyvet. Carter és én is könnyeztünk és folyamatosan ölelgettük egymást.

- Aztán találj magadnak valakit Niall helyett! – mosolygott Carter, miközben kisírt szemivel nézett.

- Az lesz! – mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott.

- Na, nyomás. Lekésed még a repcsit! – vigyorgott.  Furcsa volt egyszerre nevetni és sírni látni. Még egyszer utoljára megöleltem közben hátra fókuszáltam. Frank minket nézett. Egy darabig néztük egymást aztán  intett egyet.

 Elmosolyodtam. Mikor vége lett az ölelésünknek megkértem Carert hogy várjon egy pillanatot. Oda mentem Frankhez. Nem tudtam mit akarok, csak felállt majd szorosan megöleltem.

- Ne merd megbántani Carter. – mondtam neki. Ő csak mosolyogva bólintott.

- Várj. – szólt utánam. – Akkor már nem utálsz?

- Nem. – ráztam a fejem mosolyogva. Frank bólintott majd visszakísért Carterhez és folyton beszélt, hogy mennyire, de nem akart, hogy haragudjak rá és stb. Kedves volt, aztán még egyszer hárman közös ölelést tartottunk majd mentem is. A repülőről kifelé bámulva jöttem rá, hogy most vége van. Az életem egy nagyon hosszú fejezete bezárult. Ez a fejezet nagyon szép volt, de közben fájdalmas is. Sokat tanultam belőle. Amint elhagytuk az országhatárt sírni kezdtem. Nehéz volt feldolgozni, hogy valaminek biztos vége van, amit eddig nagyon szerettem, de el kellett fogadnom. Semmi sem tart örökké…